Egy rövidfilm története 2. (londoni napló 6.)
2005. november 5. - Gerevich András
- 2005. november 5.
Egy író életében vannak olyan napok, amikor ír is... ez a naplóból csak azért nem derül ki, mert az unalmas részeket kihagytam. Készülő szövegről meg úgysem szeretek beszélni. Ma írtam. És hogy testben is éljek, leugrottam a konditerembe. Napos időben bringa vagy futás, ramaty napokon konditerem. Aztán persze vagy a vállam fáj, vagy a bokám, az előző biciklimet pedig ellopták, lakatostul, zárt ajtó mögül - valami dráma mindig van. Most az öltözőről nem is beszélek. Tíz éves korom óta próbálom megtanulni, hogyan lehet egyszerre mindenhova és közben sehova sem nézni. Sok világ fonódik össze ezekben az öltözőkben, Angliában a radikális iszlám sem a mecsetekben terjed, hanem a konditermekben.
Az írás mellett folyamatos feladat a rövidfilm. Nyár közepén a helyzet elég reménytelennek tűnt. Egyedül maradtam és hirtelen minden bizonytalanná vált (írtam tegnap). Janet Suzman a forgatókönyv új változatával sem volt elégedett, és egyre jobban éreztem, hogy nem ért meg, mert mást akarunk. Egy anyát kellett volna alakítania, aki egyszerre szerető és távolságtartó a gyerekével, egy nőt, aki tud hidegen elutasító lenni. Janet viszont meg akarta lágyítani a szerepet, legyen megértőbb, figyelmesebb és odaadóbb. Két különböző történet. A kompromisszumot elhalasztottuk a személyes találkozásig, hiszen Janet még Afrikában dolgozott és csak ritkán, emailen kommunikáltunk. Pedig rá írtam a szerepet: néha olyan keményen és hidegen tud a szemembe nézni, kasztrálni tud a tekintetével, ezt imádom benne.
Még mindig nem találtam producert. David, aki cserbenhagyott, nem talált senkit, aki átvette volna a feladatot. Ebből én arra következtettem, hogy beszélt a többi diákkal, és az iskolán belül reménytelen a helyzet, külső embert kell keresni. Több hét kutatás után jöttem rá, hogy senkivel sem beszélt. Megkérdeztem az egyik évfolyamtársamat, Julest. Nem ismertem igazán, egyszer beszélgettünk, abból is csak az derült ki, hogy teljesen más az ízlésünk, nem is ismerjük, a másik milyen filmekről beszél. Gondolkozási időt kért, és elutazott egy forgatásra.
A helyszínnel szerencsém volt, bár egy ponton még ábrándokat kergettem: hogy majd kibérelünk egy szép, régi vidéki házat, ahol egyszerre szállhatunk és forgathatunk. Erről persze gyorsan lemondtam. Végül két ismerőst is megkérdeztem. Londoni otthonuk megfelelt az elképzeléseimnek. Kicsit zavart, hogy szívességet kell kérnem, mert egy forgatás a helyszín teljes felforgatásával jár. Lámpák, sín, díszlet, és legalább egy tucat ember téblábolása. Nehogy egy diplomatikus „igen” majd megkeserítse a barátságunkat. Mind a ketten igent mondtak. A ház, amelyik esztétikailag jobban illett a film hangulatához, egy műgyűjtő otthona, neves festők képeivel, muzeális bútorokkal. Csak a földszintet akartam használni: a konyhát, az ebédlőt és az előszobát, teljesen hétköznapi tereket (persze egy emelettel feljebb volt díszebédlő és díszelőszoba is). A tulaj egy várkastélyban nőtt fel, a bátyja ma is ott lakik: hotelként üzemelteti, konferenciáknak, koncerteknek, kiállításoknak és filmforgatásoknak ad helyet, de így is veszteséges a fenntartása. A felesége német és svéd arisztokrata családok leszármazottja, a falon ott függenek az ősök portréi több generációra visszamenően, és az egykori családi várakról, kastélyokról készült tájképek. Egy barátomon keresztül ismertem meg őket, a fiatal művészeken gyakran segítenek, a saját lányuk is festő. Már számos filmet forgattak a házban, persze nem ingyen.
Miután még hetekkel korábban visszalépett az első, ír operatőr, egy spanyol srácot kértem fel, aki a forgatókönyvet elolvasva lelkesen el is vállalta a munkát. Viszont amikor megtudta, hogy megfigyelőként részt vehetett volna a pesti operatőri mesterkurzuson, csak nem kapta meg a levelet, engem kért meg, hogy próbáljam elintézni a Xantusszal, hátha van még szabad hely, hátha még nem csúszott le róla. Bár semmi nem volt biztos, végül nem is ment Pestre, de nekem elkötelezett operatőrre volt szükségem. Felkértem egy norvég srácot, akivel két éve pont a pesti mesterkurzuson ismerkedtem meg.
Ahogy a film lassan kezdett újra összeállni, egyre jobban izgultam, hogy nulla rendezői tapasztalattal kukán fogok ott állni a színészek között. Ekkor hirdetett meg a televíziós szak egy kéthetes intenzív kurzust szappanopera-rendezés címen. Aki ismer, vagy olvasta eddig a naplómat, tudja, hogy normális körülmények között egy percig sem gondoltam volna, hogy nekem ott lenne a helyem. Életemben nem láttam még brit szappanoperát, egy-két néhány perces részletből is tudja az ember, hogy nem, idáig nem süllyedhet. Hozzá kell tennem, hogy a brit lakosság fele nézi ezt vagy azt a sorozatot, esetleg mindegyiket. A szappanopera-színészek ünnepelt közéleti személyiségek, a focisták és popénekesek mellett az ország legismertebb arcai. Végre lehetőség nyílt arra, hogy színészekkel dolgozzam. A két hét alatt számos jelenetet rendeztem, kezelhettem a kamerát, keverhettem, részt vehettem a hangstúdióban zajló munkában, s vágtam is, azaz mindent alapjaiban megtanultam, amire az iskola másfél éve alatt nem adtak lehetőséget.
A szappanopera teljesen más műfaj, mint a film. Egy filmforgatáson naponta egy-két jelenetet vesznek fel, több beállításból, több szögből, átlagban napi 3 percnyi anyag kerül be a filmbe (azaz egy átlagos 90 perces filmet 30 munkanapig forgatnak). Egy szappanoperából napi 30 percnyi anyagot használnak fel. Egyszerre 5-6 kamerával vesznek fel egy jelenetet, amit így elég mondjuk háromszor végigjátszani, azt vágják össze. Ezért a rendezői munka is teljesen más, az ember kevésbé tud odafigyelni a színészi alakításra, hiszen az előre elkészített terv alapján azt is szemmel kell tartani, hogy minden pillanatban minden kamera és színész a megfelelő pozícióban legyen: az egésznek pergő ritmusa van. Több más ok mellett ezért is annyival gyengébb egy tévésorozat minősége. Nem voltunk sokan, a BBC Eastenders sorozatától érkezett szakemberekkel dolgoztunk együtt. Mi is Eastenders jeleneteket rendeztünk. A végén összevetettük az eredetivel: abban mindenki ül vagy áll és beszél. Mi megpróbáltuk természetesebben rendezni: mozgattuk (hűha!) a színészeket, és mennyivel jobb is lett a mi kis iskolai feladatunk.
Jules, a producer, végül nem csak elvállalta a filmet, de mivel ő is egyszerre több mindenen dolgozott, megkért egy másik hallgatót is, csatlakozzon, ketten osztották meg a munkát. Több hónap fejetlenség után így egyik napról a másikra egyszerre két pár biztos kézben találtam magamat. Időnk viszont kevés maradt. A forgatókönyvön rengeteget dolgoztam. A pénz még hiányzott. Az előző évben egy forgatókönyvíró elég rendes összeget facsart ki a suliból és egy borzalmas rövidfilmet csaptak össze. Az igazgató ezért most nem volt éppen lelkes, de már a kollegája anno ígéretet tett, és Janetnek nem lehetett nemet mondani. Végül kevesebb, mint tizedannyit kaptam, mint a rendező szakos hallgatók, negyedét annak, amennyire számítottam. Bár sikerült a későbbiekben az összeget kicsit felpumpálni, az öt napos forgatás tervét két napra kellett csökkenteni, a több helyszínen játszódó történetet egy-két helyszínre egyszerűsíteni, tehát a rengeteg munka után a forgatókönyvet rendesen át kellett írnom. A szereplők és az alapkonfliktus megmaradt: szotyolahéjban. Bár eddig sem reméltem, hogy filmre forgathatunk, így biztossá vált, hogy csak digitális kamera jöhet szóba. A nagy megrázkódtatás akkor ért, amikor Janetet felkérték egy nagyjátékfilm egyik szerepére és ezért ki kellett szállnia. Addig minden köré épült. Elegem lett, fel akartam adni, de erről, szerencsémre, se a producerek, se az ismerőseim nem akarnak hallani. Sőt, a javunkra is vált, időt nyertünk, a forgatást elhalasztottuk másfél hónappal, nem kellett végre elsietni.
Közben a saját tanszékem elvállalta, hogy finanszírozza egy rendező tanár segítségét. Hirtelen lett kivel elemezni a forgatókönyvet rendezői szemszögből. Nem mintha nem tárgyaltam volna át már egy tucat emberrel. A nyáron számos könyvet is elolvastam a rendezésről, többek között Satyajit Ray memoárját, aki szintén semmi rendezői tapasztalattal kezdte el forgatni a filmtörténet talán legszebb filmjeit, az Apu trilógiát. Sőt, a rendező tanár később a forgatásra is eljött és rengeteg jó ötlettel és tanáccsal látott el. Előtte még hátra volt a szereposztás. Két napot tűztünk ki a meghallgatásra, 30-40 színészt gyűjtött össze a casting director (amióta producerem lett, összeállt a csapat). Londonban több tízezer szabadúszó színész él. Több száz CV-ből vállogatom ki azt az 50-60 embert, akivel szívesen dolgoztam volna. Sajnos a legtöbb nem ért rá, vagy túl jól ment a soruk egy iskolás kisfilmhez. Hosszú napokon át rágódtam, a felvett meghallgatásokat sokszor visszanéztem, míg sikerült kiválasztani a három megfelelő színészt. Az operatőrrel rendszeresen találkoztunk, minden jelenetet sokszor megterveztünk. A díszlettervezővel megtárgyaltuk, hogyan érdemes átrendezni a helyszín adott berendezését -- másra nem volt pénz. Tele volt hülye ötletekkel, és már szinte rosszul éreztem magam, hogy mindenre nemet mondok: úgy igazán semmit nem akartam átrendezni. A francia jelmeztervezővel viszont jól megértettük egymást. A próbáról mégis minden ruhadarabot vissza kellett küldenem, annyira gyenge darabokat választott.
Célban vagyunk! Egy nap próba, két nap forgatás. Életem legintenzívebb és legizgalmasabb három napja. Mégsem voltam egy percig sem fáradt. Aztán két napig ki sem keltem az ágyból... De ez már egy másik történet. Most már csak a vágás van hátra...
Hozzászólás