hirdetés

Egy tegnapi kalitka

2008. július 9. - Kali Kinga

Suksin autodidakta író volt, kicsit kevésbé látványosan önpusztító autodidakta, mint mondjuk Panait Istrati, a román irodalomnak szerintem egyik legérdekesebb alakja, aki a nizzai korzón borotvával vágta el a saját nyakát, a belső zsebében búcsúlevéllel, Romain Rollandhoz intézve, akit nem is ismert – innen kezdődött írói élete, no, meg valójában a magánemberi is, mivel túlélte a halálosnak szánt metszést...
hirdetés

Csupán ma ébredek rá arra, először a naplóírás során, mekkora stressz is ez a napi publikációs kényszer: ma ocsúdok fel a kezdeti hiúság-mámorból. Valami modern kísérlet része vagyok, meg kell felelni naponta, és utólag sincsen korrekciós lehetőség – szerencsére a szerkesztő kitanulta a lélekszakmát rendesen, pszichológusi teendőket is ellát mellettem, tudja, mekkora teher ez a napi „hozomaformám”, levelezik velem sűrűn, nyugtató hangnemben, együtt pránájánázunk virtuálisan, hogy sikerüljön kicsiholni legalább egy tegnapi ihlet-szintet, mindig a tegnap a referencia; hogy ne bukjon meg staccattóban az egész vállalkozás. Ismerőseim, írók szokták mondani, te Kali, többet kellene írnod – minek, mondom én, írtok ti helyettem is, én addig is ellátom regényhősnői teendőimet. Nálam nincsen termelés ilyen értelemben, csak akkor tudok írni, ha úgy tartja kedvem – most értem meg az ő keserű sorsukat, és azt is, miért bántják írásaikban azt a regényhősnőt, akit bevallottan rólam mintáztak részben. Tegnap, amíg én a ráérős ünneplésről, az idővel való ajándékozásról értekeztem a kiszabott napi bejegyzésemben, a kedves olvasók némelyike már rázta a ketrecet, hogy tán Apollón most már 8 napig fogja ünnepelni a születésnapját? Tegnap még elégedetten vettem tudomásul ezt a türelmetlenséget, még kér a nép, ráadásul micsoda szinkronicitás, igaz, fordított előjelű, de igazán heurisztikus! – ma azonban már belém nyilall, hogy az én ketrecemet rázzák, hogy ők vannak kívül.  
Visszatolódott az idő egy nappal, csütörtök helyett szerdát élek, szerdát írok, a tegnapban lakom mindennap, egy tegnapi kalitkában; határidőnaplómat is vissza kellett írnom egy nappal, vagy nem is tudom már, hogyan, mert olyan időzavarba kerültem, mint amikor az ember Amerikából (ahol még sosem jártam) átrepül Európába, és legalább annyi napig nem találja magát és csak kóvályog a saját életében, mint ahány nap alatt én kitöltöm ezt a kiszabott netnapló-írást. 
Minden találkámat elkéstem, hogy a kedves olvasót elszórakoztathassam, hogy a napi bejegyzés ne csak holmi stand-up comedy olcsó forgatókönyve legyen – megpróbálom a napjaimat e naplónak megszerkeszteni, külön neki dedikálni, persze nem mindig sikerül. Próbálom kirostálni azokat a bosszantó részleteket, amelyek nem férnek bele a kellemesélet-koncepcióba; mert nyavalyoghatnék arról, hogy az ablakom alatt, minden reggel héttől két légkalapácsra és kotrógépre írt urbánoperát játszanak, már napok óta, és csupán remélni tudom, hogy nem én érdemeltem ki ezt a szerenádot. Azt is megírhatnám, hogy amikor a szomszéd utcában elmegy a villamos, ami pedig nagy rendszerességgel történik, vagy akár csak a környékre téved egy nagyobb teherautó, úgy beleremeg a vidék, hogy az összes parkoló kocsi riasztóberendezése is csatlakozik e zeneműhöz. Nem is beszélve a házunk mellett levő antikvitás-boltról, amelynek mindig felsivít a riasztója, valahányszor valaki a boltba lép, jól bebiztosították magukat – szerencsére nem valami nagy a forgalom arrafelé. És az utóbbi két napban ebbe a harmóniába belejátszik a szomszéd druzsbája is, eleinte azt gondoltam, hogy a fákat vágja, de az egész szomszédságban nincs is annyi fa, amennyit ezzel elmuzsikált. (Kikívánkozik itt, hogy elmagyarázzam, miért ismerem én druzsbaként a láncfűrészt, amikor a druzsba oroszul egyszerűen barátságot jelent – nos, ha a fák szemszögéből nézzük, ez a barátság ugyan kissé övön aluli módszerekkel manipulál. Olyan korszakban vésődött be ez a tudás, amikor az ilyenszerű szavak mint például barátság, szövetség, újélet, előre, szebbjövő, ötévesterv statisztikailag nézve gyakoribbak voltak a nyelvben – így tanultam meg, még ha más is a jelentésmező, meg aztán a láncfűrész túl hosszú szó.) A szomszéd különben is orosz, onnan tudom, hogy ordítozva telefonál a ház elől, és onnan is, hogy övé a környék egyetlen magánháza, sok-sok emelettel és cédrusokkal szegélyezett kocsibehajtóval – tán még lakájuk is van, de addig nem merészkedtem be, hogy kilessem, ki nyit ajtót. Amióta megnéztem Croenenberg filmjét a vorivzakonjéról, próbálom kilesni, nincs-e a szomszéd vállán-térdén tolvajtetoválás, nem tartozik-e a rettegett orosz maffiához. De a szomszéd mindig nyakig beöltözve, sötét napszemüveg mögül telefonál, ezért marad a titok – példaképnek pedig Viggo Mortensen Nyikoláj Luzsin szerepében.  
 
Hogy valami kellemesebbről is írjak, és ne csak arról, hogy tegnap a postán sor volt, s amikor már majdnem sorra kerültem volna, az előttem álló előtt becsapták a pénztárablakot, tessék, lehetett új kiállandó sor után nézni, de tűr a magyar, csak valahogy ez a tolerancia mindig rosszul értelmezett, a negatív értéktartományban ábrázolható; vagy hogy órákat dolgoztam azon ma reggel is, hogy a gépembe bejussak, és elkezdhessem ezt a verítékkel írt mai bejegyzést megírni – ami a két nappal ezelőtt a rendszergazdával eltöltött órák hosszával arányosan bosszantó, – arról írok inkább, ha ez a nap már ilyen oroszosra sikerült, hogy a vásárhelyi öreg nénitől felvásárolt könyvtár részeként egy Vaszilij Suksin kötetet is kaptam édesanyámtól. Suksin autodidakta író volt, kicsit kevésbé látványosan önpusztító autodidakta, mint mondjuk Panait Istrati, a román irodalomnak szerintem egyik legérdekesebb alakja, aki a nizzai korzón borotvával vágta el a saját nyakát, a belső zsebében búcsúlevéllel, Romain Rollandhoz intézve, akit nem is ismert – innen kezdődött írói élete, no, meg valójában a magánemberi is, mivel túlélte a halálosnak szánt metszést (nem mint az a csecsen a fent említett Croenenberg-film első képkockáin, akinek a nyakát egy értelmi fogyatékos afgán fiú nyiszálta el, rémülten és nem sok szakértelemmel, de mégis sikerült, és a képsor is tökéletesen a rendezőre vall, egyébként Eastern Promises a film címe), és Romain Rolland is ujjongva üdvözölte mint alkotótársát. Suksin pusztán alkoholista volt, de azt lelkiismeretesen, több műszakban művelte – valamint termékeny filmrendező is, Tarkovszkij és Paradzsanov osztálytársa a filmfőiskolán, ezt azóta tudom, hogy a tavasszal az általam vendégszerkesztett ÖrményLátóba elkunyeráltam a jereváni Paradzsanov Múzeumtól Tarkovszkij néhány levelét, és lefordíttattam őket, azóta vagyok kíváncsi Suksinra. Kalina krasznaja – ez a kisregény címe, amelyet tegnap este olvasni kezdtem, azaz Vörös kányafa. Nem tudom, melyik a kányafa, de majd megmondom a regény végén, úgyis kötelező írnom valamiről – biztosan metaforikus értelme lesz. Gyönyörű-nyers ez az írás, jellemzően egy börtönből éppen szabadult fickóról szól, aki titokban Jeszenyint olvas (és szaval magának naplementekor, hogy kedvét töltse), és aki természetesen elhatározza, hogy rendes ember lesz belőle, habár deklaráltan nem ért máshoz, csak a haramiasághoz. Meglátszik, hogy a mű írója filmes, mert kicsit olyan a regény, mint egy forgatókönyv, lényegre törő, rövid mondatokkal, nem mint az enyéim, nincsenek benne fölösleges, pusztán az írás kedvéért való kilengések: az író az olvasót, és nem önmagát akarja elszórakoztatni, olvasás közben világosan körvonalazódik minden részlet, megelevenedik, mintha filmet néznél. Persze, csináltak is belőle filmet, az író volt benne a főszereplő, nagydarab, szibériai ember, szakasztott haramia, akinek szomorú tekintetében azért a költészet is éjjeli menedékhelyet lel (a regényhőst is Búbánat becenévvel illeti)  – naná, hogy a rendszer nem örült a tematikának. A filmet nem láttam, sőt Suksin igen termékeny filmes múltjából egyetlen filmet sem láttam, de nagyon érdekelne, honnan lehet őket beszerezni.  
Panait Istratitól pedig a Kyra Kyralina a kedvencem, ez az 1923-ban megjelent, igazi balkáni regény (érdekességképpen megemlítendő, hogy 1927-ben szovjet némafilm is készült a történetből, Borisz Glagolin rendezésében), mely nem mentes a pikareszk elemektől (nem hiába volt görög csempész az író édesapja, akit ő természetesen sohasem ismert meg) – habár inkább Istrati másik regényét, a franciául írt Adrian Zografi történeteit szokták pikareszkként emlegetni a román irodalomtörténészek, és ez a híresebb, az iskolában is ezt tanították nekünk. Nekem mégis a Kyra Kyralina a kedvencem, és nem csupán azért, mert egyszer egy ismerősöm (akivel azóta már nagyon véresen összevesztem felelőtlen viselkedése miatt, és számomra ez maradt az ő egyetlen érvényes mondata) azt találta mondani, te Kali, te olyan vagy mint Kyra Kyralina. De ez nagyon régen volt, amikor még sokat táncoltunk az asztal tetején, nap nap után, nem is tudom, hogy bírta a lábunk, és a Ráckert is még csak kétszer zárt be végleg, maradt még remény jövőre is – azóta háromszor is újraolvastam a regényt, van egy levelezőtársam, aki író, és egy kicsit lókupec is, tőle kaptam meg ezt a szép új kiadást is, amelyen egy Egon Schiele rajz van, egy eléggé kettéosztott, Feketehajú nő, ez a címe a képnek; és az a lány emlékeztet arra, aki én voltam abban a periódusban, még úgy is, hogy a nargilét sosem szívtuk olyan gyakorisággal, mint ennek a regénynek a gyerekszereplői, s feltehetőleg a festő modellje is; és titkon remélem, magam sem vagyok annyira kettéosztott…

Kali Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Etelke Etelke 2008-07-13 15:35

Köszönöm a literának és Kingának is, utóbbinak: az Idegennyelvű Könyvtárban a Kyra Kyralinát találtam meg, kösz, h felhívtad rá a figyelmemet, remek tóparti olvasmány.

literaszerk literaszerk 2008-07-11 14:37

Kedves Etelke, Kinga üzeni: "megvannak a Panait Istrati regényei magyarul is - a Norannál jelent meg a Kyra Kyralina legutóbb. De már régebben is megjelent három regénye magyarul." Sok sikert a kereséshez!