A Holmi mai szerkesztőségében ketten vagyunk, akik soha nem dédelgettünk irodalmári álmokat, és hétfőnként nem szakemberi minőségben, hanem vállaltan az „informált olvasó” identitásával mondunk véleményt szépprózáról, versről vagy irodalomkritikai írásról: Voszka Éva közgazdász és jómagam, a szociológus.

Voszka Éva

Persze az irodalomhoz magánemberként és életformánkat tekintve is sok közünk van. Mi több, ami engem illet, szakmai munkám is elképzelhetetlen szépirodalom nélkül: hiszen társadalomtörténetet tanítani vagy jó mélyinterjúkat készíteni egyszerűen nem lehet a kor, a helyzet, a mögöttes motívumok rajzát adó s így kutatási forrásként szolgáló magyar regény- és novellairodalom megfelelő darabjai nélkül. Mindezen túl, a Holmi számomra „műítészi iskolaként” is szolgált és szolgál: a szerkesztőségben eltöltött immár 21 év alatt rengeteget tanultam irodalomértési és műelemzési szempontokról. Így aztán, mikor vasárnaponta a másnapi találkozónkra készülök, az ellesett irodalmári fortélyok titkos fedezetével szoktam tippelni magamban, hogy egy-egy novelláról mit mondhat majd másnap Réz Pali, a Várady Szabolcs semleges kísérőszövegével szétküldött verskollekció mely darabjai mennek majd át a másnapi szűrőn, milyen érveket hozhat majd fel Závada Pali egy töredékesen befejezett regényrészlet publikálása mellett,  és milyen gondolatokkal veszi rá szerkesztőtársait Radnóti Sándor, hogy olykor egy-egy nehezen emészthető, ám a maga nemében mindenképp értékes művészetelméleti írást is közöljünk. Ahogy telnek-múlnak a hetek és az évek, e vasárnapi totó találati aránya egyre nagyobb. Mi tagadás, már ezért is megéri csinálni.

De persze van azért dolgom, ahol kissé közvetlenebbül egyeztethetem össze szakmámat és Holmi-szerkesztői hivatásomat. Ez pedig a hozzájárulás a Holmi társadalomtudományi arculatának formálásához. Mert hiszen a lap  – önmeghatározása és például a Széchényi Könyvtár által gondozott  Elektronikus Periodika Archívum (EPA) besorolása szerint is – nem pusztán irodalmi, hanem egyszersmind kritikai és társadalomtudományi folyóirat. E téren is követve a nagy előd, a Nyugat hagyományait, fontos dolgunknak tekintjük, hogy a folyóirat – ha sokszor áttételesen is, de – letegye a maga névjegyét a kor fontos társadalmi kérdéseiben. Túl azon, hogy ehhez persze elsődleges forrásul a jó irodalom szolgál, úgy gondoljuk, hogy a lapban  tudományos diszkusszióknak is helye van – feltéve persze, hogy szerzőik gondolataikat és tudományos okfejtésüket képesek „emberi fogyasztásra”  alkalmas formába önteni. Magyarán, a Holmi társadalomtudományi vonulatának a tudományos esszé és a tudományos fedezettel írt kritika a két fő reprezentánsa.

A „kor fontos problémái” persze nem foghatók be egyetlen lap által – parttalan vállalkozás is volna az ilyen. S ha még hozzávesszük, hogy a szerkesztőség tagjainak kozmopolita beállítódása révén a számunkra befogandó tér az egész nyugati kultúra, amelyhez nekünk, patrióta magyar értelmiségieknek szerves közünk van, akkor világos, hogy tudományos értelemben vett tematikus szelekció aligha végezhető. A Holmiban tehát nem mindenről esik szó, amivel ma a társadalomtudomány bíbelődik: keveset foglalkozunk a feminista tudománnyal, nemigen közlünk írást, ami az európai és az iszlám kultúrák erősen átpolitizált harcát, a harc hátterében munkáló beidegződéseket, félelmeket és titkos érdekeltségeket értelmezné, ritkán közlünk politikatudományi munkát az angolszász – különösen az amerikai – politikai tér megnyugodni nem akaró, folyamatos átrendeződésének szociológiai és pártpolitikai hátteréről, de még a ma emberét mindennapi életében mélyen érintő és foglalkoztató gazdasági válság természetrajzáról sem jelentettünk meg tudományos igényű munkát. 

Vannak ugyanakkor kérdések és témák, amelyekhez folyamatosan visszatérünk – mégpedig tudatosan a névjegy-letétel szándékával. Ezeket a társadalomtudományi munkákat egyetlen fontos szál fűzi egybe, ami nem más, mint a mindenkor érvényes, nap nap után újra meg újra megválaszolandó bibói és Szabó Zoltán-i kérdésfeltevés: hogy vagyunk magyarok, hogy vagyunk európaiak?

Amikor e két alapkérdésre válaszok érkeznek – hangsúlyozom: társadalomtudományosak, illetve irodalmiak –, jobbára izgalomba jövünk. És izgatottságunk nem egyszerűen „szerkesztői”, hanem magánemberi is. Ráadásul minél kiélezettebbé válik körülöttünk a rájuk adott politikai válaszok ütközése, és minél inkább nő személyes álláspontunk morális tétje, annál inkább kerül vitáinkban elő magánemberi érintettségünk is. Minden bizonnyal elkerülhetetlenül. De mi közben igyekszünk tartani magunkat a Holmi-szerkesztés hallgatólagos konszenzusához: ahhoz, hogy személyes politikai válaszainkat és lapszerkesztői ítéletalkotásainkat válasszuk külön. Ez ma egyre nehezebb, s ebből olykor konfliktusok, személyes csalatkozások és fájdalmak is adódnak. 

Van, ahol könnyen egyezségre jutunk: a híradás a határon túli magyarságról, azokról az identitásválságokról és velük összefüggő politikai kibicsaklásokról, amelyek a kisebbségi sorsot kísérik, „lábon megvásárolt” téma – persze, ha jól van megírva. És csaknem természetes számunkra a másik oldal láttatása is: Miskolczy Ambrus Eliade-tanulmánya vagy évekkel ezelőtti Sebastian-esszéje egyöntetű „igen”-szavazattal fogadtatott el – bár nyelvi kócosságán, jegyzetei kuszaságán több hetet dolgoztam azután, de ma is úgy gondolom, hogy megérte.

Szalai Júlia

Tárt kapuval fogadunk továbbá társadalomtörténeti munkákat is: akár tanulmányok, akár könyvekről, tanulmánykötetekről szóló elemző bírálatok formájában érkeznek. Így hosszú évek óta dolgunknak tekintjük a Bácskai Vera, Kövér György, Gyáni Gábor és Halmos Károly nevével fémjelzett magyar társadalomtörténet-írás munkásságának nyomonkövetését. Tavaly novemberi számunkban Dupcsik Csaba tanulmánnyi terjedelemben méltatta Kövér Tiszeszlár-könyvét, s mostanában kerül nyomdába Gyáni kritikája Lukácsy András – önéletrajzi ihletettségű – Gerenday-könyvéről, egy polgárcsalád több generációs történetétől. Kövér György éppen fontolgatja, hogy Tiszaeszlár után „telik-e szuflája” egy kritikai esszére Csapody Tamás Bori munkaszolgálatosokjáról.

Igazában nemigen vitatkozunk a Holmihoz beérkező, cigány témájú írásokon sem. Cigány sorsokról gyakran szépirodalmi művek  – novellák, versek, regényrészletek – adnak hírt, s elfogadásukban vagy elutasításukban semmi specifikus nincs: a minőségük számít, aminek megítélésében – úgy vélem, helyesen – nincs a téma iránti engedmény. A cigány-kérdésről szóló  társadalomtudományos munkák nagy – és növekvő – száma mellett persze kissé esetleges, hogy mi jut el a Holmihoz, és mi kerül másutt publikálásra. De azért igyekszünk ragaszkodni az emlegetett „bibói/Szabó Zoltán-i” kérdésfeltevéshez: jobbára nem önmagában a cigány szegénységről és megfosztottságról szólnak a nálunk végül közölt írások, hanem többség és kisebbség viszonyáról, a cigányok – sikeresek és szélre sodródottak – által elszenvedett megaláztatásokról, a ma nap nap után mind reménytelenebbnek látszó etnikai békéről. Legutóbb Tenigl-Takács László cigány diákjainak dolgozatai alapján megírt, erőteljes recenziója hozott minderről friss életanyagot. A gyerekek Závada Pál és Korniss Péter nemrégiben megjelent, szép albumát forgatták, s elgondolkodhattak, hogy mit mond nekik a lapokon látható sok sikeres cigány férfi és nő arcképe, és a velük folyatott beszélgetések. Fontos tanulságok adódtak – a márciusi számban lesz olvasható.

A zsidókérdés azonban „hot issue” a  Holmi életében. Persze nem történeti értelemben: legutóbb 2011. augusztusi Bibó-számunk több írása foglalkozott a problémával. És köztük óvatos személyes vallomás is helyet kapott: Radnóti Sándor A zsidó asszimilációról című recenziója Görög Sándor Repkényszaggatásáról  egyes szám első személyben megfogalmazott életrajzi híradás és remény is volt egyben. De a mai kor mai kérdései között nem szeretünk beszélni a problémáról. Így például sok évvel ezelőtt emlékezetes vita kerekedett a 2005-ben elhunyt Diósi Ágnes egy írásáról, amelyben a maga zsidóságát a rendszerváltás után öntudatosan és nyilvánosan felvállaló szerző kísérletet tett, hogy az éledő antiszemitizmust és a mind hevesebb cigánygyűlöletet  egymással összefüggésbe hozza. Emlékszem, néhányan a szerkesztőségből, asszimiláns zsidók, közvetlenül érintve éreztük magunkat – és noha valóban törekszünk személyes és szerkesztői énjeink szétválasztására, a nemleges döntés akkor nyilvánvalóan zsigerből jött. Sok év telt el azóta, és sokszor eszembe jut a kérdés: vajon ma ugyanígy döntenénk?...Nem tudom. Ha Diósi Ági élne, talán inkább arra kérnénk, dolgozzon még az írásán.

Mint a szociológia felelőse, folyamatosan vadászom a jó tanulmányokat, amelyeknek a mai magyar valóság megannyi további szeletéről kellene beszámolniuk. Hiszen keveset tudunk az átalakult agrárvilágról, a paraszti tradíciók végső elsorvadásáról. És hiányoznak a jó munkásportrék, az új felemelkedési pályák taglalása, az új elsüllyedés – például a kádári kispolgárság szétesésének – bemutatása. De a szociológia bajban van: régi paradigmái nem működnek, és nem talált rá az új világ új és adekvát fogalmi megragadására. Így aztán nehéz: Holmi-szerkesztőként és szeretett szakmám képviselőjeként egyaránt.

De mindez már egy másik történet része lenne...

Szalai Júlia

Holmi folyóirat