Uram Isten, ha feltámadnának mindazok, akik huszonkét év alatt írtak a Holmiba, és akiktől elbúcsúztunk már! Vas István, Mándy Iván, Petri György, Orbán Ottó, Domokos Mátyás, Tar Sándor, Baka István, Fodor Géza, Szabó Magda, Rába György, Utassy József, Székely János, Bajor Andor – folytathatnám. Micsoda lapot lehetne csinálni velük.
Ha kinyitom a Nyugat 1930-as évfolyamait, és olvasom Móricz, Gelléri Andor Endre, Kodolányi János, Schöpflin Aladár, Illyés Gyula, Nagy Lajos, Kosztolányi és a többiek verseit, novelláit, tanulmányait, az a benyomásom támad, hogy hírt kaptam arról, hogyan éltek, gondolkodtak, éreztek az emberek ekkoriban Magyarországon. Vajon – micsoda önhittség már a képzettársítás és a kérdés is! –, vajon száz év múlva előveszi-e valaki a mi folyóiratunkat – és ha igen, kicsap-e, kicsordul-e belőle a mi korunk? Azt hiszem, alig.
A januári szám megjelent, a februári is leadva. Örültem Kálmán Kata emlékiratainak, annak a fejezetnek, melyben Bartók Béláról készített fényképeiről számol be. A Holmi nem alkalmas fényképek közlésére, most kivételesen mégis megpróbálkozunk kettővel. A naplóból derül ki, hogy a hármas képen nem a Bartók-tanítvány Comensoli Mária szerepel, mint eddig hitték, hanem Kálmán Kata barátnője, Kühner Ilse, aki a fényképezést 1936 decemberében megszervezte.

Pásztory Ditta és Bartók Béla

Pásztory Ditta, Bartók Béla és Kühner Ilse

Felfedezés Petri kiadatlan Csáth Géza-drámája, pontosabban a darab néhány rövidebb-hosszabb részlete. Jószerivel dráma-szám lesz a februári, Hubay Miklós Ölj meg! Ölelj meg! című „fehlleistung”-ját is közölhetem. Csaknem három éve küldte a kéziratot, aztán nem engedélyezte a közlést – dolgozni akart még rajta, főként a befejezésen, de már nem jutott rá ideje, ereje. Emlék­szem, egy taxisofőr csengetett be a kézirattal, késő este – Miklós kedvelte az efféle, mifelénk szokatlanul elegáns gesztusokat. Majdnem azt írtam: színpadi jeleneteket.
Gyönyörűséggel olvastam újra a darabot.

Réz Pál

Ha már a főszerkesztő úr ilyen elégikus húrokat pendít, nem állhatom meg, hogy elő ne keressem azt a fényképet, amit 1994 szeptemberében csinált rólunk a fia, Misi:

A Holmi szerkesztői '94 szeptemberében

Réz úr szájában akkor még égett a cigaretta. (Ma is ott fityeg, de már nem gyújtja meg.) Az éppen aktuális kézirat lehet a kezében, Radnóti állva, Závada, Fodor Géza ülve figyeli. Én egy másik kéziratba mélyedek bele. Papírok a földön is, meg dossziékban, ezeket Závada Pali tartja a kezében. Csak Domokos Matyi veszi észre, hogy fényképeznek, ő a kamerába néz. Délcegen és derűsen. A cipője talpa alatt is kézirat.
De van színes kép is, nagyjából ugyanebből az időből:

Ezen Szalai Juli is látszik, aki átvette a szociológiát a szépirodalomba dezertált Závadától. Valószínűleg verset olvasok fel, a derűs arcokból ítélve vagy nagyon jót, vagy nagyon rosszat.  A rovatvezetőnek az a dolga, hogy megszűrje az anyagot; azt adja tovább, ami közös döntést igényel. De akad olyan csemege a legrosszabbak közt, amitől nincs szíve megfosztani a kollégáit.
Itt szerkesztjük a Holmit, a Réz-lakásban, hétfőn. A többi napokon otthon, a számítógépen, e-mailben, telefonon. Nekem most kimaradt egy hétfő, Szigligeten voltam. A maradék „szentistvánosokkal”. Ehhez is kínálkozna egy elégikus futam. Hogy kiktől ered ez a hagyomány. Nemes Nagy, Szántó Piroska, Timár György, Kerényi Grácia és még sokan, bámulatos virtuózai és szenvedélybetegei ennek a játéknak. De nem elégiát kell írnom, hanem Holmi-naplót. Lássuk csak. Nemrég érkezett egy recenzió a PIM virtuális Nemes Nagy-kiállításáról. Szerzője, Reichert Gábor többek között ezt írta: „A költészetet mindennél komolyabb ügyként kezelő, szigorú irodalmár képét talán egyedül Lator árnyalja valamelyest, aki beszámol baráti körük kedvelt »társasjátékairól« is. Például a képanyagban is megtekinthető irodalmi szekreterről vagy az »István király-játékról«, amelynek lényege az volt, hogy a felszólalónak ugyanazt a témát először István király, majd pedig Király István modorában kellett előadnia a hallgatóságnak.” Az e-mailben történő szerkesztés csapdái: megkapván a recenziót, sietve válaszoltam: minden rendben van, csak egy passzust szeretnék kiigazítani. Helyesen így volna ez a mondat: „…vagy a »Szent István játékról«, amelynek lényege az volt, hogy két, egymással összefüggésbe hozható ismert személyt alakítottak ketten, például István királyt és Király Istvánt, az ő nevükben válaszolgattak a többieknek, amíg ki nem találták, hogy melyikük kicsoda.” De Radnóti Sándorhoz is eljutott a szöveg, és ő ezt írta a szerzőnek: „Két megjegyzésem van: (…) A másik az, hogy az István király-játék nem az volt, amit tudni vél, hanem olyan két szóból álló fogalmakat, személyeket kellett kitalálni és eljátszani, amelynek elölről és hátulról is értelme van. Valaki kiment a szobából, a többiek megegyeztek, s a kérdések egyik irányban fölfejtették, hogy egy X-XI. századi magyar királyra, a másik irányban pedig, hogy egy XX. századi magyar irodalomtörténészre gondoltak.” Hogy is van ez? Úgy, hogy volt (és van) egy másik szigligeti játék is, az „elölről-hátulról”. Itt valóban kimegy valaki, és a többiek kitalálnak neki egy összetett szót (lehet álösszetétel is, pl. „csel-lista”), ő pedig sorra kérdez mindenkit: hogy tetszik elölről, hogy tetszik hátulról. Olyan galádul is lehet válaszolni a gyakorlott játékosnak, hogy pl. elölről úgy, „ha Ap” (ApCsel = Apostolok Cselekedetei). Sándor mint lelkiismeretes szerkesztő, de nem gyakorlott szigligeti játékos továbbította levelét a többi szerkesztőnek is, én meg próbáltam elképzelni, mit gondolhat szegény Reichert Gábor a holmisokról. Ezen az egy mondaton akad ki mind, és hányféleképpen!

Várady Szabolcs

Holmi folyóirat