– Matyi egészen megváltoztál! Nézd, a Matyi egészen megváltozott! – a pincérfiú szól az idősebb pincérhez, ott állnak az Ó utcai vendéglátóipari egység, a Magic ajtajában, nekidőlnek az ajtófélfának, szépen rendesen pincérnek vannak öltözve, fekete-fehérben, én most, meggyorsítva lépteimet, közöttük és a megszólított között megyek el, aki egy pillanatra tényleg megváltozott, ezt érzem én is, határozottan, pedig nem nézek rá, azon a húsz centis sávon, ami a pincérek és közte van, sietve kelek át, mint valami keskeny pallón, viharos folyó felett, pedig szép idő van, a megszólított borzalmas, napégette arcán fiús mosoly ömlik el, a homlokán levő hatalmas dudor vidáman csillog, az üstökén az ősz haj derűsen göndörödve keretezi felül gyúródeszkaszerűen lapos kopasz koponyáját: egy hölgyet szólított meg, aki elhaladt, szintén a pincérek és közötte, egy pillanattal énelőttem, a hölgy sem állt meg, talán cigarettát akart kérni Matyi, (eddig nem tudtam, hogy Matyinak hívják), vagy csak úgy csinált, de ezt úgy tette, mint egy középkori trubadúr, meghajolt, Matyi, a környék koldusa, aki nem egyszer látszott már a halálán lenni, főleg télen, és aki olyan mélyen tud aludni, esőben, szélben, kartondobozok alatt, mintha halott lenne, és aki mellől a duzzadt és lefittyedt alsóajkú puffadt arcú csontkollekció barátnője két éve eltűnt, akivel főleg a Hajós utca padjain üldögéltek roskadtan, vagy a bezárt Casino lépcsőjén vetettek ágyat, mostanában egyedül van, mint a kutya, szeme úgy csillog, mint a szurok a bozontos szemöldöke alatt, álla nincs már, egy foga sem lehet, és most a vidám és harsány pincérfiúknak bolondozik: még nem is láttam ilyennek, de az öltözéke is valahogy emlékeztet a Canaletto festményein látható velencei ficsúrokéra, kellemes pasztellszínek, a dereka köré csavarta az egyik ingét, a lábán bő gatya, kilátszik a csontos, mocskos bokája, cigarettát kunyorált a hölgytől, aki válaszra se méltatta, de a pincérek, főleg a fiatal szőke fiú, csak nézte, hogy e világvégi lényből, akinek néha csak vánszorogni van ereje, mit csinál Erósz, vagy annak utánzata, még a nő után is vágott egy pofát Matyi, feltette az i-re a pontot, időről időre mindig adok neki valamennyit, és mindig illendően megköszöni, ahogyan az elémtartott mocskos tenyerébe ejtem az aprót, amit kihalászok a zsebemből – sietek a Merlinbe, ahol találkozóm van Cserhalmi Tyutyuval, akinek talán megírom a színdarabot az Utas és holdvilágból, amit talán megrendez majd. Most, hogy beszélgettünk már, elbizonytalanodtam. Úgy érzem, van jobb dolgom is, talán nem kéne égni, mint Matyinak a tűző napsütésben. Nem azért, mintha nem hinném, hogy Tyutyu (azaz Cserhalmi) meg tudja rendezni, másokkal ellentétben, nekem sok minden kifejezetten tetszett a Pillantás a hídról című zalaegerszegi előadásban, amit éppen azért néztem meg, mert tudtam már, hogy neki ajánlották fel a még meg sem írt darabot, főleg az tetszett, ahogyan a színészekkel dolgozott. Az Erzsébet téren megyek még csak a Merlin felé, gúnyosan szemlél két fiú, akik közül az egyik, piros ingben hátradől a padon, mögöttük árpád-sávos zászlós rendezvény készülődik, nemzeti hardrock fog szólni, de csak majd, ha már a megbeszélésen túl vagyok, és bandukolok hazafelé, s akkor, a Deák téri templom mellett, három rendőrautó fog állni, idejüket azzal ütik majd el, hogy autókat igazoltatnak, de gondolom, lényegében nem azért vannak ott, hanem a maroknyi, ágrólszakadt tüntető kedvéért. Pontos vagyok, ami nagyon szeretek lenni, bár az utóbbi időben nem mindig sikerül, és ez semmi örömet nem szerez; az Ascher-Novák osztály készülődik a Varázsfuvola előadásra, az emeleti étteremben, amelyet teljesen átalakítottak, hófehérre, az elhúzott függöny mögül hallatszik, ahogyan énekelnek, ki-kijön a függöny mögül egy lány, vagy egy fiú, és vissza-visszamegy, a pultnál rendelek egy kávét és egy szénsavmentes ásványvizet, magam viszem az asztalhoz és rágyújtok egy szivarra, figyelem az elhúzott függöny lebbenéseit, ahogyan a főiskolások ki be járnak (rég nem főiskolások, de én már nem tudom másként mondani), a lányok külön, és a fiúk külön, szeretném megnézni az előadást, azért is beszéltük meg ide, mert tudtam, hogy Tyutyu megnézi, de sajnos nem lehet, nem tudnék nyugodtan figyelni, a gép előtt kell ülnöm, el kell készülnöm a Liszt Ferenc téri beszéddel, amit le kell adni az És-be, Károlyi Csabával megbeszéltem, hogy ha nem küldöm kedd reggel tízig, akkor, mint írta, visítani fog, vagyis úgy írta: amúgy is visítottam volna, és most az egyszer hálás vagyok a megelőlegezett utolsó pillanatnak, mert egy másik utolsó pillanattól, a csütörtök délelőttitől megmentett. Jó nézni a fiatal arcokat, egyre jobb nézni a fiatal arcokat, míg várakozom, mint egy vén farönk, amelyik kisodródott a folyópartra és belefúródott a homokba, és csak nézi a fiatal úszókat, jön Tyutyu, hajszálpontosan, én mégsem voltam pontos, mert előbb érkeztem, s mint Bunuel mondja, legalábbis, ha az ember vendégségbe megy, előbb érkezni még nagyobb udvariatlanság, mint elkésni. Éppen csak beszélgetni kezdünk Tyutyuval, aki roppant rokonszenves, mert egyszerű és egyenes beszédű, feltűnik Ascher, aki, amint meglát, s ez egy régi ügyünk, még Debrecenből kelteződik, kiabálja: – Adok neked ötezer forintot! –, aminek nagyon örülök, bár van pénzem, mikor ebédelni mentünk együtt, a beszélgetésünk után, a Deszka fesztiválon, abban a moziban, a pénzautomata neki nem akart adni pénzt, én vettem ki neki tízezret, és csak miután egyszer figyelmeztettem, mert nekem is teljesen kiment a fejemből, adott egyszer ötöt, csak annyi volt nála, „ez jó lesz neked, mert mostantól én fogok utánad futni”, és valóban, a főiskolán, ahol éppen folytak a felvételik, és tanártársaival álldogált a portásfülke előtt, nem volt nála a második ötezres, én a Marlowe II. Edwardról szóló órájáról jöttem el éppen, egy másik hétfőn, és ettől kínosan érezte magát, most viszont leperkálta az asztalra. Itt megállt a beszélgetés, mely épp csak elkezdődött Tyutyuval, Ascher kért egy cigarettát – szerencséje volt, mert én szivarozom, viszont Tyutyu, aki előbb megkérdezte tőlem, hogy jönnek-e, mondtam neki, hogy hozzám nem jött, de a lányokhoz odament a pincér, – Ja, ha így van – mondta Tyutyu, pedig csak tréfából mondtam, bár így volt, és odament a pulthoz, és egy ásványvízzel és egy doboz cigarettával tért vissza, abból vett most magának egy szálat a Tamás, aztán elment, vissza az osztályához, amelyiket, mint Tyutyu mondta, szeretnének egyben tartani, most, hogy elvégezték az iskolát, és ebben akar segíteni nekik ő.