Nem szeretném különösebben eltúlozni a jelentősségét, de egy ideje már megfigyelem magamon, hogy azokról a dolgokról, amik megtörténhettek volna, de valahogy mégsem történtek meg velem, szívesebben írok, könnyebben, mint azokról, amik aztán tényleg megtörténtek. Mintha a puszta lehetőségben több erő, több mélység lenne, míg a valódi események a maguk esemény volta miatt épp a vonzerejüket veszítenék el legelőbb. Lényegileg valószínűleg nem más ez annál, mint amikor egy régóta keresett könyvet vagy egy régóta vágyott ruhadarabot végre megszerez az ember, birtokba veszi, aztán hazaviszi, de ott már kevésbé tűnik érdekesnek az egész, napokig hever, vagy lóg a szerzemény érintetlenül valamelyik asztalon, szekrényben. Csak hát itt mégis az életemről van szó, legyen az bármilyen jelentéktelen is.

A legjobb megoldás talán, ha nem erőlteti az ember a megtörtént és nem megtörtént dolgok szétválogatását, elevickél köztük, egyenlő távolságban, ugyanannyira közel.

Végigsétálni például a Csengery utca délelőtti kopárságán semmivel sem valóságosabb élmény, mint csak elképzelni azt. Kihajolok az ablakon, és odalent látom magam, ahogy kilépek a kapualj takarásából, mellettem a szuterénben működő fémsajtoló üzemből szégyellős kopácsolás hallatszik fel, de már távolodom is, az Aradi utca sarkán egy harminc kilós öregasszony egy negyven kilós, nem kifejezetten intelligens tekintetű buldogot próbál a parkoló autók közül üveghangon kiabálva kirángatni. Feladja, belép ő is a kocsik közé, majd a vastag, fonott-bőr póráz végével tiszta erőből ütni kezdi az állatot. A háttérben a zöldséges és egy vevő (ha jól látom, hagymát, paprikát, paradicsomot és tojást vesz, valahol tehát lecsó lesz az ebéd) vigyorogva figyelik. A kutya nem mozdul, én viszont már a Terror Háza pengefalának hűs árnyékában sétálok, szembe jön egy Berlini Fal és megkér, hogy fotózzam le együtt a Vasfüggöny Szoborral, de azt hazudom, hogy sietek és átrohanok az úttesten. A túlparton bemenekülök Treehugger Dan angol antikváriumába, és felkészülök, hogy ha utánam jönnének, Kirk Douglas önéletrajzával takarnám el az arcom, de nem jön utánam senki. Kilépve a boltból továbbindulok a piac felé, a Hunyadi tér öblébe jutva megállok egy pillanatra a csarnok szép és megalázott épülete előtt, egy hirdetésen akad meg a szemem: keressük három napja eltűnt, fél éves, Pornó névre hallgató ivartalanított kan Csau csau kutyánkat! Röhögve lépek be az épületbe, és ezzel egyszerre visszahúzódom az ablakból, mert szem elől tévesztettem magam.

Valójában a Farkasréti temetőben kellene sétálnom ezen a délelőttön, elveszve, nyugodtan, egy sír után kutatva. Középiskolás koromban H-ban, a századeleji gimnáziumi tornateremben gyakran egészen bénítóan hatott rám az a gondolat, hogy hány és hány, nagyjából ugyanilyen vézna akárki állt a plafonról fenyegetően lelógó, szétszálazódott kötélhágcsó alatt, teljesíthetetlen feladatként fölfelé tekintgetve, miközben hátulról egy hang arra próbál rákényszeríteni, hogy lábkulcs nélkül másszak fel egészen a rögzítő gyűrűig. Azt viszont már csak most látom pontosan, hogy milyen görnyedt tartással ült a tornapadon a fiatal Kabay János, miután a boksz-edzésen egy szerencsétlen jobbhorogtól úgy roppant meg, úgy ferdült el az orrnyerge, hogy aztán emiatt egész életében valami teherként cipelt kajánság vegyült egyébként komoly arckifejezésébe. Kabay sírját kéne megtalálnom ma, hiszen már régóta érzem, hogy muszáj lenne alaposabban szemügyre vennem a jobb kezének ujjai közt lazán összefogott két mákfejet, a bal kezével óvatosan felemelt kémcsövet, arcát, és végül feje fölött a feliratot. Ehelyett a konyhaasztalnál ülök és fél éve, alkatrészről alkatrészre építgetett biciklim hátsó kerekét próbálom gyakorlatlan mozdulatokkal megfűzni. Meglehetősen homályos értelmű feladatként róttam magamra ezt a munkát, de már nem vagyok messze a befejezéstől.

A délutáni melegben sétálva aztán, miután a Világirodalmi Sorozat aktuális teendőit átbeszéltük Urfi Petivel egy Dob utcai lakás konyhájában, ahonnan a ház belső udvarára kinézni már önmagában is felér egy döcögős, száraz időutazással, a napsütésben téblábolva tehát az jut eszembe (Bukta Imrétől nem egészen függetlenül), milyen jó lenne most egy nagy, egy hatalmas oldal szalonnán lecsúszni egy kis fa szánkóval. Hogy micsoda mintákat írna az a szánkó a hófehér zsírba! Persze a nyári melegben szánkózásra gondolni lehet, hogy nem a legkreatívabb dolog, mentségemre szóljon viszont, hogy a szánkózás a részemről mindig is igényelt egyfajta kreativitást, tekintve, hogy H-ban, ahol felnőttem, nem hogy lejtő, de domboldal, töltés, sőt, nagyobb gödör is alig akadt. Egyetlen alkalmas hely ugrik be, a Rácdomb nevezetű földhalom, ami alig volt öt-hat méter magas, a róla való lecsúszkálásra mégis valódi élményként emlékszem. Azon csak később gondolkodtam el, pedig már akkor is tudtam, bár a történet forrásában nem vagyok biztos, hogy milyen célból is emelték tulajdonképpen ezt a dombot. Állítólag a szomszédos faluba betelepített szerbekkel hírhedten rossz viszonyban lévő ingerlékeny h-i hajdúk egyik vélt vagy valós sérelmét megtorló attak következtében összegyűlt rác hullákat takarták be egy diszkrét földréteggel őseim. Innen a név is: Rácdomb. Tulajdonképpen tehát egy tömegsírra jártunk gyerekként csúszkálni, ezen is érdemes azért elgondolkodni kicsit.

De mielőtt valami végzetes következményt tudnék levonni ebből az emlékemből, máris a Grandióban találom magam, egy poharakkal terhelt asztalnál ülve, miközben Bozsik Péter Főszerk. Úr egy kötetnyi Ex Symposiont nyújt át, a frissiben elkészült Kém-számot, stílusosan az asztallap alatt.

Innen is továbbállva aztán egy kivilágítatlan (ettől fölértékelődő: ördögi) aluljárón át a Déli pályaudvar egykor – gondolom – büszkén fölmagasodó, ma megszégyenülten önmagába forduló épületébe érek. Várok valakit, hogy aztán ő vigyen haza a Csengery utcába, mert én innen már, félek, nem ismerem a visszautat.

Otthon egy e-mail fogad, pontosabban csak egy link egy baráttól. Anish Kapoor a párizsi Grand Palais-ban felépítette a Leviatánt, a rosszarcú Richie Hawtin meg egy bulit szervezett köré. Ez sem velünk történt, mégis, valahogyan ezzel alszom el, hirtelen és mélyen.

Krusovszky Dénes

Ex Symposion