SZENT VASÁRNAP

Mediterrán, koraközépkori szent, aki élete minden napját ünnepnapként élte. Nem tudni pontosan, hol született, a szent szándékosan eltitkolta születési évét és helyét. Járta az itáliai városokat és prédikált. A déli embereknek nagyon tetszett ez a megközelítés és egy idő után nem akartak dolgozni, mondván, Isten azért adott szabadságot az embernek, eldönthesse, miként szeretné élni az életét. Ünnepnapokként vagy hétköznapokként. Az egyház természetesen nem nézhette tétlenül ennek az eretnek eszmének a terjedését. De ahhoz már túl népszerű volt, és ismert, hogy csak úgy eltüntessék. Kiegyeztek hát vele, hogy módosítsa nézeteit, és a pápa minden hetedik napot ünnepnappá nyilvánít, amely napot majd róla neveznek el. A szent ember kellően bölcs is volt, így elfogadta az ajánlatot, azzal a feltétellel, hogy a róla elnevezett napon nem dolgozik senki. Jász A.-nak mindig is szimpatikus volt ez a nézet, és tíz évvel ezelőtt belépett a rendbe. Azóta maga is gyakorló vasárnapista. Mivel azonban se én, se egyéb irodalomból élő emberek ne hagyják békén, időnként kénytelen a vasárnap délelőttből is lopni néhány órát számunkra. De a vasárnapi ebéd és utána a délután az mindig szent számára. Családját is alárendeli eme szertartásnak. Ebéd után kinyitják a kanapé szivacsmatracait, és ott fetrengenek a tévé előtt, mint a heringek, sorozatokat bámulva vagy éppen mély alvásba zuhanva. Kedvenc sorozatuk a Tequila és Bonetti (ki gondolta volna, ugye?). Ám ez a vasárnapi szertartás nem egészen úgy alakult, ahogy a családfő tervezte. (Na, ez se igaz.) Szóval, tudták, van rá esély, ne úgy alakuljon, ahogy megszokták. A változatosság kedvéért ismét felesége barátai jelezték érkezésüket, délutánra (szerencsére a Tequila után). És a változatosság kedvéért ez a gyerekes házaspár is külföldön dolgozik. Így ismét számos fontos információval lett gazdagabb Jász A. a nagyvilág tekintetében. Nem mintha e nélkül nem tudta volna tovább élni izgalmaktól mentes kisvárosi életét, de azért mégis jó azt tudni még Tóvároskerten is, hogy Amerikában dupla akkora a csirkemell, és a segélyként kiutalt étkezési bónokat a Mc Donaldsokban lehet beváltani (na ezért olyan kövérek a fekete munkanélküliek, náluk). Aztán mint egy mumusként megjelent az anyósa (Jász A.-é), a vendégek meg hamarjában talpra szökkentek, hogy akkor nekik menni kellene már. (Persze, hiába mondták a Mamának, hogy a vasárnap délután nem alkalmas a látogatásra, mert vendégek lesznek. Annál inkább...) Majd a vendégek távoztával gyorsan ő is távozott, hogy na most már neki is menni kell, nem ér ő rá itt... Az este pedig az utolsó kukibekenéses cirkusszal telt, amitől aztán már végképp padlóra került szegény Jász A. barátom.

SZENT MEZŐ

Olyan mint a szent ligetek délen. Tökéletes, szakrális hely, nem csak vasárnaponként, de olyankor különösen. Forró, vasárnap délutánokon (ha lehet, minden nap; ld. a vasárnapista elveket!) fél óra semmittevés a mezőn, és úgy feltöltődsz, hogy csak na. Úgy képzeld el, egyedül vagy a világ legszebb helyén. Így érzett ő is, az apa, aki most a nagy melegre való tekintettel a gyerekeit otthon hagyta, csupán a kutyát vitte ki, mert nélküle olyan hülyén érezné magát (mint Krúdy, mondjuk, a sétapálcája nélkül). Negyven fok nemárnyékban. Mert firkálgatni akar, meg azért vitt egy Pessoa-kötetet is magával. A jó témák meg csak messze az árnyéktól hevertek, így kénytelen volt a napon aszalódni. (Ja, még valami, a köznép ezt a mezőt pezsgőpályának hívja. Valamikor sportpálya volt itt, a valamikor előtt pedig az Esterházyak pezsgőgyára [mert még az is volt nekik!]
saját vasúti megállóval, és a világ leggyönyörűbb bekötőútjával, a vasúttól a pezsgőgyár épületéig egy minimum százéves dupla hársfasorral. Elképzelhető, milyen, amikor virágzik...) Szóval, ül a forró mezőn, a kutya persze árnyékban, ő nem hülye, a levegő áll, illetve remeg. Egy érdekes formájú fenyőfát próbál megörökíteni már legalább harmadszor, amikor egy jelenés közeledik felé. Azaz, mire föleszmél, már ott is áll előtte. Ültéből néz föl, biciklikerék, mögötte fényesre suvickolt fekete lakkcipő, ha közelebb lenne, akár az arcát is láthatná benne, de a tekintete kúszik tovább, élre vasalt fekete posztónadrág, egyre kíváncsibb, bár már gyanakodik, fehér ing, a fölső gomb is begombolva, na ez más nem lehet. Ki más is lenne, lelkész barátja, aki nyilván a szomszéd faluban teljesített szolgálatot, s éppen erre igyekszik haza, a másik szomszéd faluba. Olyannyira valószerűtlen az egész, hogy néhány szó után Jász A. menten összepakol, s elindul hazafelé, miközben azért egyfolytában azon csodálkozik, hogy lehet ilyen baromi jó helyen élni. Miközben látnia kell, hogy mások nem egészen így gondolják, hisz kisebb-nagyobb (de reménytelen mennyiségű) szeméthalmokkal van időnként tarkítva a mező meg az erdő széle. (Talán csak azért, ne felejtsd el, hol élsz...)