Ekkor és ekkor
2010. szeptember 2. - Pion István
- 2010. szeptember 2.
(csütörtök)
Apám hívott, azt kérdezte, mit csináltam én Törökbálinton ekkor és ekkor. Tudta, hogy mit csináltam, bizonyára csak fokozni akarta a feszültséget.
Anyám jut eszembe Törökbálintról. Anyám, akiről azt hittük, rákos, pedig ő végig azt mondta, hogy nem az. Írtam ekkor egy levelet:
Ne haragudjon, hogy megint szinte a semmiből jövök elő, de el kell mesélnem valamit.
Édesanyámat ma megműtötték, tüdőrák volt a gyanú. Reggel még bent voltam nála, rettenetesen félt. Hát még én. Aztán elvitték a hosszú műtétre, nekem pedig ki kellett rohannom az egyetemre, Piliscsabára, hogy szemináriumi előadást tartsak a Fuharosokból. Amíg mentem kifelé, majd' megölt az idegesség, már műtik, már biztosan felvágták, már akármi, csak meg ne haljon nekem.
Nem vagyok jó élőszóban, hebegek-habogok, de ilyen összefüggően még soha nem beszéltem irodalmi műről, ilyen releváns kérdések még sohasem kerültek elő az agyamból ilyen jól megformált állapotban, mint ma. De legalább arra az időre nyugodt voltam.
Visszafelé, Pestnek, ismét úrrá lett rajtam az idegesség, menjél már, mit csinálsz, anyád, piros, megint egy rohadt busz. A műtét vége után értem oda negyed órával. Minden rendben ment, malignitás nem mutatható ki, mondta az orvos. Láttam rajta, hogy nem tudja, tudom-e, mi az a malignitás. Köszönöm, ezt szerettem volna tudni, mondtam. Aztán elmondtam édesanyámnak is. És most önnek mondom.
Köszönöm a segédigéket.
A válasz:
Majd onnét fogja tudni, hogy öregszik, hogy az ilyen történetre könny szökik a szemébe. Minden jót a mamájának, aki, gondolom, legföljebb velem korú.
Vigyázzon magára, és köszönöm (a levelet, az előadást).
Válasz a válaszra:
Akkor én már régóta öregszem. Köszönöm, átadom.
Ekkor és ekkor viszont Szilágyi György miatt voltam Törökbálinton, eltört a jobb lába, rehabilitáció, látogatás. Gyuri bácsi itt is humoránál van, de mindig harmadik világháborút emleget. Idén decemberben lesz nyolcvankét éves, vannak történetei: „Bár a halál kutyái szüntelenül a nyomomban loholtak, nem tudtak utolérni. Mondanivalómat általában itt szoktam félbeszakítani. A háború iszonyatos fináléját negyedmagammal egy föld alatti üregben vészeltem át. Három hónapig tartott.”
Szóval ötven helyett hetveneggyel mentem, a személy apám nevén van, hát neki küldtek ki sok-sok paragrafust, ami alapján adatokat kell szolgáltatnia. Holnap erről bővebben is beszámolok, talán lesz gyorshajtós kép is, mert kétségtelenül izgalmas látvány, amikor hetveneggyel száguld az autó, mégis áll, örökre áll, ha a digitális technika is úgy akarja.
Fifi egész nap azt várta, hogy befejezzem a munkám. Aludt. Aztán elmentünk ruhát venni neki a szombati esküvő miatt, persze egyikőnknek sem volt hozzá kedve, nem is találtunk semmit, leszámítva egy zuhanyfüggönyt, ami már igencsak ráfért a minifürdőszobára. Szép.
Sétálni akartam, nem sétáltunk. Nyomott volt az egész nap, nyomott, hát nyomást éreztem a mellkasomban is.
Pedig semmi baj nem történt – hazudta magának Pip.
Apám hívott, azt kérdezte, mit csináltam én Törökbálinton ekkor és ekkor. Tudta, hogy mit csináltam, bizonyára csak fokozni akarta a feszültséget.
Anyám jut eszembe Törökbálintról. Anyám, akiről azt hittük, rákos, pedig ő végig azt mondta, hogy nem az. Írtam ekkor egy levelet:
Ne haragudjon, hogy megint szinte a semmiből jövök elő, de el kell mesélnem valamit.
Édesanyámat ma megműtötték, tüdőrák volt a gyanú. Reggel még bent voltam nála, rettenetesen félt. Hát még én. Aztán elvitték a hosszú műtétre, nekem pedig ki kellett rohannom az egyetemre, Piliscsabára, hogy szemináriumi előadást tartsak a Fuharosokból. Amíg mentem kifelé, majd' megölt az idegesség, már műtik, már biztosan felvágták, már akármi, csak meg ne haljon nekem.
Nem vagyok jó élőszóban, hebegek-habogok, de ilyen összefüggően még soha nem beszéltem irodalmi műről, ilyen releváns kérdések még sohasem kerültek elő az agyamból ilyen jól megformált állapotban, mint ma. De legalább arra az időre nyugodt voltam.
Visszafelé, Pestnek, ismét úrrá lett rajtam az idegesség, menjél már, mit csinálsz, anyád, piros, megint egy rohadt busz. A műtét vége után értem oda negyed órával. Minden rendben ment, malignitás nem mutatható ki, mondta az orvos. Láttam rajta, hogy nem tudja, tudom-e, mi az a malignitás. Köszönöm, ezt szerettem volna tudni, mondtam. Aztán elmondtam édesanyámnak is. És most önnek mondom.
Köszönöm a segédigéket.
A válasz:
Majd onnét fogja tudni, hogy öregszik, hogy az ilyen történetre könny szökik a szemébe. Minden jót a mamájának, aki, gondolom, legföljebb velem korú.
Vigyázzon magára, és köszönöm (a levelet, az előadást).
Válasz a válaszra:
Akkor én már régóta öregszem. Köszönöm, átadom.
Ekkor és ekkor viszont Szilágyi György miatt voltam Törökbálinton, eltört a jobb lába, rehabilitáció, látogatás. Gyuri bácsi itt is humoránál van, de mindig harmadik világháborút emleget. Idén decemberben lesz nyolcvankét éves, vannak történetei: „Bár a halál kutyái szüntelenül a nyomomban loholtak, nem tudtak utolérni. Mondanivalómat általában itt szoktam félbeszakítani. A háború iszonyatos fináléját negyedmagammal egy föld alatti üregben vészeltem át. Három hónapig tartott.”
Szóval ötven helyett hetveneggyel mentem, a személy apám nevén van, hát neki küldtek ki sok-sok paragrafust, ami alapján adatokat kell szolgáltatnia. Holnap erről bővebben is beszámolok, talán lesz gyorshajtós kép is, mert kétségtelenül izgalmas látvány, amikor hetveneggyel száguld az autó, mégis áll, örökre áll, ha a digitális technika is úgy akarja.
Fifi egész nap azt várta, hogy befejezzem a munkám. Aludt. Aztán elmentünk ruhát venni neki a szombati esküvő miatt, persze egyikőnknek sem volt hozzá kedve, nem is találtunk semmit, leszámítva egy zuhanyfüggönyt, ami már igencsak ráfért a minifürdőszobára. Szép.
Sétálni akartam, nem sétáltunk. Nyomott volt az egész nap, nyomott, hát nyomást éreztem a mellkasomban is.
Pedig semmi baj nem történt – hazudta magának Pip.

Hozzászólás