Eljön a reggel értünk
2006. július 1. - Solymosi Bálint
Mielőtt nekiindulnánk a busszal a bulinak, meglátom Zsuzsa szép szomorú szemét, kicsit riadt tekintetét; általában, amikor hajlandó észrevenni, de nem úgy, mint a hivatalnokok, hanem mint azok a nők, kik rezidensek ebben az életben, és a pillantásukat is mintegy celebrálják, hát szóval akkor ő fel szokott kacagni; most nem. (Hogy fog majd rám nézni, ha ezt olvassa! Ráadásul, ugye, tudjuk, nincs az a női szempillantás, melynek mélyén nincs ott a büntetés…)
- 2006. július 1.
A péntek éjszaka annyira kikészít, hogy csak na! Azt az érzést, hogy végre sikerült nem csak társadalmi, de élettani értelemben is elszakadtnak lenni, még álmomban elnevezem jótékony lelki feszültségnek. Erre jó okom van, mert a fejemben (ld. még Henry koponyája) összeült a vének tanácsa, afféle akadémia (az öregek fején vicces parókák, vagy színes virágkoszorúk vannak). És arról kell döntést hozniuk, hogy miféle ajánlatuk lehet a mai napra egy olyan embernek, mint én, aki kísérleteinek ama stádiumában van, amikor is eljutott ugyan a nemlét küszöbére, ám a nemlét kapujának árnyékában váratlan tipp nélkül maradt. Hűsöl. Mindenféle képek jelennek meg javaslatként; tengerparti idill, kínai vasút stb., végül annál a képnél maradnak, ahogy nyitott könyvvel az arcomon fekszem az ágyban. Ehhez nem kellett volna ekkora cirkusz, gondolom, ezt magamtól is ki tudtam volna találni –, mindig ez van!
Aztán, nagy nehezen, eljön az a pillanat, amikor fölkelek. Elhúzom az ablakon a függönyt, esik az eső –, nem lehet kerti munkát végezni. Mintha akartam volna! Kinézek, sehol sem látom a kertészünk által tegnap odapakolt szerszámokat. Kimegyek, az ajtó mellett voltak, most hol lehetnek? Visszajövök a szobába, Hanga még alszik, de azért sikerül jeleket váltani, minden a jóváhagyott terv szerint halad. Alszunk. Így ahogy vagyok, alva, vásárolni készülök. Sikerül ez a terv is. Tzazikit csinálok, sült húst, sült krumplit, ez is mind jól sikerül; közben gyógy sört iszom, hogy föl ne ébredjek. Ez is megy, mint a… karikacsapás! Mások, akiknek nincs ilyen kiváló tervük, ébredezni kezdenek; fölhív Szabó, annak örül, hogy nem a vasárnap délutánra ébredt, mert akkor már itt se szabadna lennie, de ha már itt van, akkor átugrik teázni, terveket szövögetni… OK. Ahogy kiülünk teáinkkal, észreveszem a szerszámokat, úgy is mondhatnám, majd ki szúrja a szemem a kapa nyele; jó messzire, a sűrű lombok alá rejtette őket Hanga, nehogy má’! Az összképnek sem tesz jót, meg eszedbe ne jusson…! Nem jut.
„Semmit sem érünk el, mielőtt nem lépünk vissza.”
Néhány mondatban megemlékezünk a péntek éjszakáról. Mielőtt nekiindulnánk a busszal a bulinak, meglátom Zsuzsa szép szomorú szemét, kicsit riadt tekintetét; általában, amikor hajlandó észrevenni, de nem úgy, mint a hivatalnokok, hanem mint azok a nők, kik rezidensek ebben az életben, és a pillantásukat is mintegy celebrálják, hát szóval akkor ő fel szokott kacagni; most nem. (Hogy fog majd rám nézni, ha ezt olvassa! Ráadásul, ugye, tudjuk, nincs az a női szempillantás, melynek mélyén nincs ott a büntetés…) Amikor viszont „a bokszoló” megpillant, ő szélesen elvigyorodik, ahogy a gyerekek szoktak kicsit zavart örömérzetükben. Aztán férfiasan felröhög; úgy, ahogy csak ő tud. Szempillantása olyan, mint aki egyszerre alszik nyugodtan és szenved ébren –, hogyne röhögne ilyen állapotban! Megkérdezem, hol van a bejárat. Ott van. Ott van szemben, de én nem hiszem el. Milyen buli helyszín az, amit előszörre meg lehet találni!? Megszokásból tévedek el, de csak annyira, hogy ne legyen túl fárasztó. Nem segít ez a rítus sem, valamelyest nyomott hangulatú társaság fogad. Az a fajta hangulat, amikor is az (a máskülönben mai magyar emberre olyannyira jellemző) egyedüllét, kifosztottság, megváltatlanság érzetét, úgymint újrafényezett parkettáját, fölszaggatja az önfeledettségnek és a derűnek önmagában félelmetes akarata. Úgy élnek tovább a barátságok, ahogy tudnak.
Néhányan még nekiindulnak az éjszakai Budapestnek; időnként a taxi lassít, valaki kiesik, mármint a további játékból, ami az „Ellátóban” folytatódik, majd végül aztán egy tipikus orosz filmjelenet (vagy magyar, a közelmúltból) következik; ahogy a hajnali fák és kerítések között a játszótéren egy szédült férfit kerget egy szédült nő…
Este a Brazília – Franciaország negyeddöntő. Nagy foci! Az eddigi leglátványosabbat a franciák futballozzák a mostani mérkőzéseket látva. Miért? Mert úgy akarja Hanga?! 44. perc. Zinadin Zidane a csoda! Végignézni egy krimit, mert nem rossz –, nem rossz.
Henry –, a fejelésre alkalmatlan fejforma, a németek kicentizték…, mondja a kommentátor, de ennek ellenére szokott fejelni; felhívom Hangát, mit szól ehhez. Mindjárt, mert már itt van a kertben. Hozott avokadó krémet. Megfeledkezünk Henry koponyájáról. Az is fantasztikus, de az avokadó is!
Elhúzom az ablakon a függönyt, esik az eső –, éjszaka van. Szombat. Megnézzük a „Szökést”. (No komment.)
Hozzászólás