hirdetés

Elkerülő fösvénység

2006. február 16. - k. kabai lóránt

Két újabb leendő JAK-szerző volt soron: egyiküket otthon zavartam a munkában, épp CD-borítókat tervez, alkalom adtán elbizonytalanodik, kell-e egyáltalán, hogy neki kötete legyen — sikeresen győzöm meg az igenről, máskülönben jó okkal sejtem úgy, hogy talán a legkelendőbb JAK-füzet lesz az övé, de erről a jó okról egyelőre hallgatnék még.
hirdetés

                                               „Show-végi maroktartás: Na, mekkora hányad?
                                              De mekkora hányadék, hogy kél a stexnek lába,
                                                                        Fesztiváli esztétákkal esztékába!”
                                                                                                                  (Ludditák)

          Már a második hajnal a Városliget szélén ormótlankodó kollégiumban; lehetetlen, hogy ilyen korán felkeljek, csak azért, hogy a billentyűk kopogásával, járkálásommal kísérjem a két nagyon szép nő álmát. Lehetetlen, hogy akkor másszak ki az ágyból, amikor legtöbbször inkább lefeküdni szoktam. Nem hagy élni a napló, írtam tegnap, de mégsem mondanám, hogy megélhetési bűnözést folytatok épp; volt már, hogy vállalhatatlan munkát valóban csak a pénz miatt vállaltam, s nem ritkán ennek a pénznek csak töredékét (vagy még azt sem) kaptam meg — gyakorló balfasz. A különös ebben az, hogy ha mások ügyeiben kell intézkednem, igen kemény és kitartó vagyok, csak a sajátjaimban húzom be fülem, farkam. „Miből él a magyar író?” (Bán Zoltán András) Persze miután kedden megérkezett az ösztöndíjam, kissé megkönnyebbültem, akkor már három vagy négy hete valóban napról napra éltem, egyre kínosabb kölcsönkérések közepette, és ezeknél csak egy kínosabb volt: az általam korábban folyósított kölcsönök visszaszerzésének kísérlete, illetve a próbálkozás, hogy jogos járandóságaimhoz hozzájussak. (Például majdnem százezer forintnyi honorárium gyűlt össze recenziókból, kritikákból egy lapnál, de a hetes adószámom nem túl vidám dolog ilyenkor, máig nem tudtam számlát adni az ebből adódó bonyodalmak miatt.) Önök szerint miből él a magyar író? (Válaszcím a szerkesztőségben.)
          Miután pont tízre elkészültem a szerdai jelentéssel, megpróbáltam értelmesen megszervezni a napot, és úgy alakult, hogy szinte végig a szerkesztő szerepét kellett adnom. Először is kettőre a JAK-ba mentem, a sorozatszerkesztői átadás-átvétel procedúrát végre megejtendő, illetve a JAK-honlap (link) aktuális frissítését is elvégzendő. Majd Béki István barátommal találkoztam, akitől jó néhány könyvet kaptam ajándékba, sétáltunk a Műcsarnoktól az Oktogonig, ennyi ideig volt lehetőségünk beszélgetni, tovább tervezni leendő honlapját, illetve a közreműködésemmel összeálló performansz-dokumentációs kötetét, mert aztán mindketten mentünk a dolgunkra.
          Két újabb leendő JAK-szerző volt soron: egyiküket otthon zavartam a munkában, épp CD-borítókat tervez, alkalom adtán elbizonytalanodik, kell-e egyáltalán, hogy neki kötete legyen — sikeresen győzöm meg az igenről, máskülönben jó okkal sejtem úgy, hogy talán a legkelendőbb JAK-füzet lesz az övé, de erről a jó okról egyelőre hallgatnék még. A másik leendő szerzővel a Grinzingiben utolsó poharait ürítem, nagyon sok új verset hozott magával, sőt még egy vincsesztert is a kezembe nyom; most igen jó időszaka van, már ami az írást illeti. Indulófélben volt épp, mikor Zsuzsi megérkezett — pont jókor, hogy felvidítsa Tamásomat.
          Hogy minden valóban kerek legyen, akár a szeptember, a Grinzingiben zárul az este: Nyilas Atilla (más források szerint Nyilas Attila, vö.: az eltérő névhasználat problematikájának diakron mozzanatokat is tartalmazó, generatív jellegű megközelítési kísérlete) barátommal jánospoharazunk; honlapjának (link) frissítendő anyagát két CD-re írta ki, sokat sejtető mosollyal téve hozzá, hogy csak a teendők leírása huszonnyolc oldal; megmutatja új versét is. Kiadói és egyéb pályázatokról értekezünk, és nem megyünk le kutyába, nem panaszkodunk (ahogy korábban az egyik leendő szerzővel a magyar kultúrpolitikát illettük nem túl kedves szavakkal, de megegyeztünk abban, hogy mostanában azért egyre több jel mutat a dolgok jó irányba fordulására).
          Szép hosszú, dolgos nap, még annyi üresjárat sem volt, hogy belenéztem volna kedvenc hetilapom friss számába, nemhogy a Csarnokba elmehettem volna, ahová budapesti tartózkodásaimkor mindig. (Vajon ma bepótolom?)
          Mivel akkor már biztos voltam abban, hogy ez a naplójegyzet a pénzről akar majd szólni (ha már a fösvénységről nem tudok írni rendesen, mert még el találnám mondani, hogy nagy szűkölködésemben nemrég kölcsönkértem egy barátomtól tízezret, melyből ötöt rögtön egy másik barátomnak kölcsönöztem tovább, aki legalább ugyanannyira rászorult), meg akartam kérdezni Atillától, hogy szerinte jó ötlet-e idézni Pető Tóth Károly egyik (minden bizonnyal álnéven feladott) hirdetését, úgy tíz évvel ezelőttről. Atis azonban csak ekkor értesült arról, hogy ez a hét az enyém, mármint itt, a Literán, és közben megjelent Asterix is, akiről el kellett mondania, hogyan ismerte meg, így elfelejtettem megkérdezni. [A hirdetés szövege nagyjából a következő volt: „Gazdag ember! El akarja kerülni a kénköves pokol kínjait? Amennyiben az ön fizetése több mint havi 500 ezer forint, úgy hajlandó vagyok egy alkalommal ennek 1%-át, minimum 5000 forintot öntől átvenni. Ezzel ön nemcsak az örök kárhozatot kerüli el, hanem egyenesen a hetedik mennyországba nyer bebocsátást.” — Azért talán elfér ez itt, ebben a csinos kis szögletes zárójelben.]
          De szerintem mégiscsak úgy van ez, ahogyan az Éjszaka a Földön című Jarmusch-filmben mondta Helmut Grokenberger (az Armin Mueller-Stahl alakította NDK-emigráns béna New York-i taxisofőr): „Egy bohócnak nem számít a pénz. Szüksége van rá, de nem számít.”

k. kabai lóránt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.