Ma örültem, hogy már nem él a nagyanyám. Furcsa. Ott alszom, ahol az ágya állt. De a sajátomban. Nagyanyám óráját látom reggel, ha felülök. A halála óta senki nem húzta fel. Minden negyedórában felhangzott a bimm-bamm. Nem tudom, tudnék-e aludni, ha elütné a negyedet, felet, háromnegyedet, s egészkor még az órákat is. Évek óta fél hat lesz hat perc múlva.

          Ma is viszonylag korán keltem, ahhoz képest, hogy éjjel fél kettő felé hanyatlottam ágyba. Álmomban rondán öreges szakállam nőtt, mint a halottaknak, tükörben bámultam, s azt éreztem, nem tudom mivel eltűntetni. Volt nemrég egy hasonló, akkor valami kinövés nőtt rajtam, és nem tudtam mit kezdeni vele. El akartam kötni egy hajszállal, hogy száradjon le, féltem, más is meglátja. Általában dinamikus, cselekvő álmaimra emlékszem, meg a lebegősökre.

          Reggeli közben anyám feszülten forgolódott a széken, apám sem volt teljesen a maga ura. Már háromnegyed kilenckor el kellett volna indulnunk, de csak kilenc után sikerült. Segítettem Anyámnak öltözködni. Harisnyát húzni, cipőt, kabátot. Elég, ha megroppan egy csigolya, aztán az ember nem tud lehajolni. Mekkora egy ilyen csontdarab? Pár centiméternyi, ráadásul lyukas is. Van valami sejt, az immunrendszert becsapja, ezért az nem likvidálja, vándorol a nyirokkeringéssel, elkezd növekedni, s ahogy sokasodik a vérbő szövetben, oldja a csontból a kalciumot, megeszi a testet, mellet, vesét, tüdőt, agyat… Fájni kezd, kisugároz a fájdalom, s erre az ember fiát, lányát orvosok farigcsálják, radioaktív sugarak alá fektetik, mérgeket csepegtetnek az ereibe, s egyéb kínzások árán próbálják menteni az elkerülhetetlentől. Hasonló tortúrán már kétszer átestünk. Illetve én passzív szemlélőként. Az ilyen kifejezések, mint tumormarker, metasztázis, CT… Egyre jobban ismerem ezt a világot. Pár éve írtam egy verset (Kongó) a most már hét évvel ezelőtti érzéseimről. Akkor nehezemre esett erről szólni. Évekig hurcolgattam az élményt, aztán egy alkalmi verset kértek a Parnasszus nyári táborába. Akkor valahogy kitört belőlem a szöveg. Vagy vers. Akkor nagy versnek gondoltam. Azóta alig írtam verset. Ma a betegségről beszélni talán fontos dolog. Talán nem az. A betegeket eldugják. Annyi divatos téma akad ideig-óráig: megasztárok, kivillanó nemiszervek, másság, feminizmus, kisebbségek… Vannak világnapok, amikor témává lesznek, de európaiságunk nem tud szólni a fájdalomról helyesen. Arról, ami van. Hitek, vallási meggyőződések, érzelgősség nélkül. Önmagában a szenvedésről. Le van tudva az egész Jézussal a kereszten. A szenvedés nehéz? Lehet nevetni is közben? Mosolyogni, ahogy kisüt a nap? Először kerülni akartam ezt a témát a naplóban. Kinek, mi köze az életem ezen részéhez? Illetve mennyire az én életem ez? Ennyire kinyithatok egy ajtót? Attól, hogy kinyitom, mi változik? Ha becsukom? Nem érzékelem a különbséget se így, se úgy, legfeljebb pár napig. A tehetetlenség megmarad a fájdalommal szemközt? Amúgy csak a közhelyek kolompolnak: élet a halál után, élet a halál előtt…

          Apám elfuvarozott minket, aztán átvettem az irányítást. Ki mihez ért. Beszéltem, kérdeztem, sorba álltam. Nagyon sok a beteg. Elsőre ijesztő a tömeg. Sovány, gyér hajú, megkínzott emberek, filccel rajzolt célkeresztek nyakon, tarkón, fejbúbon. Egy féllábú nő kendőben. Egy félszemű nő újságot böngész. Némelyiküknek még a szaga is túltesz az elviselhetőségen. A bejelentkezéshez elengedhetetlenül szükséges kis kuckó előtt álltam már vagy negyed órája négy-öt ingatag nénikével (ügyintéző sehol), nem tudtam csöndben maradni, mondtam nekik: aki ezt kibírja, megérdemli, hogy sugarazzák. Röhögni kezdtek. Aztán dőlt belőlük a szó, nem csak panasz. Az orvossal egyszerűbbek az ügyek. Tiszta ember, nem sokat ad a fölösleges formaságokra. Nem fogadott el hálapénzt. De ha jó megfigyelő vagyok, mindig ugyanaz a nadrág van rajta, meg a cipője sem tűnt másnak a három hónap alatt. Tárgyalunk, mit, hogyan, közben ő itt-ott megkopogtatja anyámat, együtt érez, finoman elmosolyodik, kérdezget, ingatja a fejét, aztán gyógyszert ír, magyaráz, hogy mit, mennyire, miért.

          Vérvétel következett. Az előtérben szépen szeletelt fonott kalács, sós ropogtatni való, háztartási keksz… Kiderül az ápolónő saját pénzéből hozza a finomságokat, az egészségügyi büdzséből erre nem futná. Amíg anyám benn tölti az időt, én kinn egy bácsikával trécselek, valami csomó nőtt a torkában, nehezen érteni, mit mond, de vele is elröhögünk ezen-azon, talán hogy majd az asszony érte jön, ha végzett a dolgaival. Nem is értem már, min tudtunk nevetni, de jó volt. Aztán újabb osztály, itt egy-egy tűt szúrnak egy-egy érbe és becsepegtetnek néhány flaska gyógyszert/mérget férfiakba-nőkbe. Két ismerőssel is találkoztam. Egy üveggel dolgozó képzőművész a nevemen szólít, és egy negyven körüli nő lép éppen ki onnan, ahová belépünk, a szemközti házban lakott évekig. Csak betegeket láttam ennyire áhítatos finoman egymásra mosolyogni. Megszorítják egymás kezét, de csak egy kicsit, mert gyengék, és össze-vissza vannak szurkálva. Mindig elszorul a torkom. December elején láttam egy fiút, fiatalabb volt nálam, csontsoványan kapaszkodott a radiátorba, sportújságot olvasott és morgott közben, hogy a fradi... Még szempillája sem volt.

          A kórteremben mentek a dumák, melyik nővér tudja jól beszúrni a tűt, melyik nem. Amelyik nem béna, az ideges, mogorva és a követ bámulja a folyosón, nehogy megszólítsák. Az általában egy órás ücsörgésből két és fél lett, hiába, az óriási tömeg. Mindenki beteg, vagy mi a fene van?! Kicsit lelépek, szervezgetem a melóimat telefonon, de senki nem ér rá, vagy nincs benn, vagy nem hív vissza, csak este, de akkor szerencsésen lebeszélünk egy riportot. Beugrok az egyetemre, meglátogatom egy nőnemű barátom. Épp más is őt látogatja, így hármasban beszélgetünk, nagyon jót tett. Létezik olyan létezési mód, amely nem hivalkodó, nem is ezoterikus, de kicsit mégis az, nem árad belőle butaság, csak ösztönös kedves, „ősnői” erő. Aztán siettem vissza a kórházba, apám már ott topogott, pár perc után hazafelé a kocsiban éreztem, ahogy korgott a gyomrom.

          Délután ügyintézés közben találkozom egy barátommal, a péntek esti „költő-találkozót” előkészítendő, meg tanácsot kért, miből tudna pénzt keresni. Egyetemista a lelkem, talán 21 éves, magyar szakos, s szárnyát bontogató író-költő, ráadásul még újságírónak is tanul. Kitaláltunk ezt-azt, stratégiát, amit megpróbálhat, talán bejön, de igazán használhatót csak annyit mondtam, hogy döntse el, kell-e ez a cigánykodás, a hol van, hol nincs körforgása. Mármint pénz. Ha sokat szeretne, azonnal váltson. Ne várjon, nincsen mire! Így is késésben van a céltudatosan nyomuló kortársakhoz képest (ezen a téren). Ő is mesélt egy jót. Felhívta a volt barátnője, hogy Karácsonyra az anyjától az én Elveszett regényem kapta ajándékba, csak úgy véletlenül, mert az anyjának megtetszett. Körmendre is eljutott a könyvem. Amúgy is kapok itt-ott reagálást jártamban-keltemben. Még a november 29-i könyvbemutatóra is. Valaki azt mondta, hogy Garaczi új könyvével együtt olvasta, és hogy mind a kettő nagyon pikáns. Ettől meg kellett volna hatódnom? Még nem olvastam a Metaxát, de el fogom. Kedvelem Garaczit, minden megvan tőle, azt hiszem. Egy Almási Miklós könyvet lapozgatok épp jövet-menet. Nem új, ráadásul leárazva vettem, vagy inkább megmentettem. A pár évvel ezelőtti társadalmi trendváltásokról szól. Kicsit ugyanazt mondja végestelen-végig, igaz, újságoknak készült szövegek gyűjteménye, de akkor is csak sulykol. Maga mindent hússzor mond? Hússzor mond, hússzor…

          Az előbb néztem kicsit tévét. Erste nevű német adó. Dokumentumfilm (-szerűség, giccshatár, csak németesen). Több szálon futottak a történetek. Előbb Freddyről esett szó, akinek el kellett költöznie, mert megharapta Blackie fülét. Freddy és Blackie disznók, kedvtelésből tartottak, házi kedvencek. Freddy a szimpatikusabb (ő a harapós), fehéres szőrök borítják, jó kövér, valami ázsiai törpe fajta, kicsi és hülyén néz ki! Mondjuk Blackie se „kutya”, de mégsem egy Freddy, aki nem hajlandó bemászni a szállítódobozba. A gazdasszony bőg. Freddy! Bitte! Felröhögök és szurkolok Freddynek, aki még kedvenc játékait is megkapja egy szatyorban. Vágás, egy csikó cuclisüvegből kap tejet, elárvult. Hosszú, sápadt szőrök borzolódnak a szája körül. Azt is mutatják, ahogy szaladni akar, egyszerre rúg a négy lábával, nagyon él. Vágás, egy elbitangolt borjút, bizonyos Michi-t találnak meg a mezőn, aki annyira elfáradt, hogy egy taligát is hoznak érte, ráállítják, úgy tolják haza. Michi állítom, hogy röhög a taligán állva! Vissza Freddyhez, már az új helyére ért, elszaglászott egy istállóban, egy kecskével is haverkodott, végül némi unszolásra bedöcög egy karámba, s elbágyad a szalmán, legyek repkednek a feje fölött. Viszlát Freddy!