Este volt, hat, vagy hét óra akármennyi. A kávézó-söröző hangszóróiból Meat Loaf énekelte észvesztő hangszereléseivel nyűhetetlen dalait.
Az asztalnál, az asztaloknál, akik itt mindig.
Könnyű fehérborok, kesernyés ásványvizek, fehérpálinkák.
Ambiciózus, komoly szerző urakkal ücsörögtem. Ők igen, én nem, nem beszéltem akkor.
Odakint panyókára vetett zakókkal a vállukon idősödő férfiúk, s az ujjaik közt vékony cigarettát billegtető, ápolt, festett hajú hölgyek ültek teraszaikon.
Elszaladt olykor egy-egy ételfutár. Cingár hangú mopedjeiket a szűk utca piros lámpája előtt brühühüztették keveset, aztán továbbgurultak mind. (Vihogó párocskáknak, meg elborult filozófusoknak vihettek meleg ételeket, akik hasukban próbálták betömni a fű ásta kicsi gödröket.)
Bambultam az utcára néző nagy ablakon át. És az inverz sörreklámok osztotta kirakatüveg - ahogyan azt álmodtam, vagy le is jegyeztem egyszer - fényt szolgált föl.
Füst bóklászott a beeső fénypászmákban, meg különféle nyelvű tereferék.
Azt hiszem, valami történhetett, mert ez a délutánbár, amiről álmodtam, vagy amit egyszer talán le is jegyeztem, igazából, ugye, nem létezhet. Csak ott, ahol álmodtam. Vagy azon a papiroson, amire, talántán, lejegyeztem.

Távolról, és egyre távolabbról hallottam a komoly és ambiciózus író urakat, akik épp - de csak épp-épp - túl komolyak voltak akkor nekem. Annyira komolyak épp, hogy még azelőtt elvesztettem beszélgetésük fonalát, mielőtt a puszta gondolat "engedélyt adott volna magának", hogy fölvegye azt. Komolytalan voltam. Ép. Pardon: épp.

Semmim nincs, de valóban semmim, már mért legyek komoly. Azt hiszem, erre gondolhattam. Mert ez a Curriculum, mi lett volna ha?, vitae-játék (amit viszont biztos, hogy lejegyeztem egyszer, ezt tudom) újra-újra fölveti, hogy lett-e az egyből kettő? Haladtál-e annak irányába? És egyébként már miótától is?
Mintha föltétlen-muszáj volna az egyből kettőt tákolni.
Vagy a "lépésről lépésre haladni"-ban föltétlen-s-muszáj volna megtenni - mindig és mindig - a következőt. Semmi: na, mi van-lenne, ha nem? (S ha attól kérdezhetném, aki "Te voltál nekem a németek", még azt is odabiggyeszteném: mi van-lenne, ha nem - a ki-bebaszott életbe?) De már nem kérdezek ilyeneket. Senkitől sem. Akikkel meg most itt ülök, tőlük nem is szabadna. Komoly és ambiciózus urak (no és egy cingár kislány, akinek ez a zárójel legyen ajándék; barátságiból, barátságunkból, evvel vigyázok, igaz, csak itt, rá), jó emberek.
De már nem kérdezem, nem kérdezek, így jobb, senkitől semmit sem.

Végzek a múlt idővel, mondom a mostot. A szemközti ház falán a jámborság által ablaknak továbbrajzolt horogkeresztet nézem. Füleimben a kávézó-söröző hangszóróiból áradó két szám közti sistergés dübörög.
Nézem a házat, amin ez a továbbrajzolás - így, a szándékkal együtt - mintha azt tenné világossá, minden, ami körbevesz: marhavagonba álmodott díszlet. És tán csak akkor nem fulladok már bele abba, hogy mindez még itt van, ha most azonnal fölállok, és megpróbálok annál a vas kereszt rudas nyiladéknál valahogy, akárhogy, mindegy már - de levegőhöz jutni.