Nehéz elkezdeni egy hétfelvonásost…

 

Már el is kezdted…

De nem kezdhetjük molnárferencesen, hogy mi vagyunk a drámaírók, rendezők a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori hallgatói közül Jákfalvitanárral, s megint eljöttünk Avignonba, hogy…

De, miért ne, Molnár Ferenc igenis remek, mármint Avignonhoz. Egész éjjel azon gondolkodtunk, hogy kihez hasonlítható Olivier Cadiot, az a francia (dráma)író, aki a fesztivál idei társult-művésze…

Társművésze

Társulatművésze

Szóval gondoltunk Tóth Krisztára, a kontextusok váratlansága miatt, hiszen mosógép is volt a színpadon, tépőzár a nagymosásban, gondoltunk Darvasira, a felolvasás miatt Nádasra. Pedig igazán Molnár lenne jó, a piperkőc és fád, a zsonglőr és mélyérző. Olivier Cadiot tegnap Liliom volt a mennyekben.
Igen, tényleg Liliom, ahogy bejött fehér ingben, kiállt, vagyis leült több ezer ember elé a Pápai Palota irdatlan színpadán, a díszlet, már a másnapi nagy attrakció, a Papperlapapp közé. Ül egy ember fehér ingben, üres asztalnál, elé ügyeskedve mikrofon …

Fogadta a tapsot, de miért nem köszönt?

Mert az is színház, tessék, az is színpadi gesztus, ahogy elkezdte a szerepét. Fehér ing, fekete nadrág. Csodás olvasószemüveg, ülve is táncoló lábak… Nekem hatott a jelenléte, nagyon nyugodt volt, koherens, szinte jobban olvasott fel, mint Patrice Chéreau, ami nagy szó. Amikor Chéreau, azért az egyik legnagyobb színpadi rendező, kiáll–kiül az Odéonba Dosztojevszkij Karamazovját olvasni, hát …

Igen, csakis Mohácsi juthatott eszedbe, hogy ő még bírna ilyen lenni.

Igen, mert egy kicsit se izgult, igazán profi volt. Cadiot is. Engem lenyűgözött, hogy végig improvizált.  Ott hevertek a könyvek a holnapi díszlet-szarkofágon, és ő tényleg ott, a szemünk előtt választotta ki, na biztos valami rendszer alapján, de ott, a szemünk láttára alakította ki, hogy mit fog olvasni.

Na jó, de a saját könyveiből, ráadásul hónapok óta mi is tudjuk, hogy az Un nid pour quoi faire /Egy fészek, hogy legyen mit csinálni/, az Un mage en été /Varázsló nyáron/ könyveiből a robinsonos passzusokat rakja egybe, persze, egyszerűsítek, de hát ez most a Robinson-ügy volt, még nem is mondtuk.

Tegnap Olivier Cadiot és Christoph Marthaler és Anna Viebrock: L’affaire Robinson /A Robinson-ügy/ című darabját láttuk az Avignoni Fesztiválon.

Blablabla. Vagy Papperlapapp. Túlszeretted az előadást. Minden nagyon pontosan ki volt találva, az improvizációt alaposan kidolgozták. Leszivárogtam az első sorba, láttam a könyvek lapjain a jelölést. Érthető hát Cadiot nyugodtsága. Miért is izgulna, minden előre ki volt számítva.

Akkor mivel magyarázod az előadás végén azt az egyértelműen őszinte és spontán reakcióját, ahogyan elhárította magától a sikert és a tapsot? Csalódott volt, mert nem tudta magával vinni a közönséget, mert nem jól választott, innen is látszik, hogy spontán választott.  Be voltak jelölve a lapok, lehet, de sokkal több volt bejelölve, mint amennyit elolvasott.

Minden történet fikció, minden előadás konstruált. Induljunk inkább innen.

Rendben, de mit keres ez egy színházi fesztivál, Európa legnagyobb színházi fesztiváljának programjában? Olvasóliget a Margitsziget helyett a Palais des Papes színpadán? A szarkofágon a könyvek a Gutenberg galaxis vége, a sok különféle üvegpohárban a sok színes folyadék, alkímia, méreg? Mi ebben a színház? Miért színház? Hol van a harmadik ember, hol van a találkozás?

Ne felejtsd, a fa képe nem egyszerűen a fát jelenti, hiszen színházban vagyunk, de nem is az életet vagy a természetet, sokkal bonyolultabb. A könyvek a szarkofágon improvizált (vagy látszólag improvizált) dialógusba kerültek. Használták őket, a jelen a múltat. S tudjuk, hogy a szarkofág díszletszarkofág volt, de a palota alatti sírhelyek egyikének pontos mása.

Igenigenigen, Anne Viebrock találta ki az egészet, tutibiztos. Ő a példaképem, szintén filozófiát tanult, és most itt van. Én is. De ez akkor díszlet?

Na, csak észrevettétek! Órákat ültünk a Palota nézőterén, néztük a Palota falait a színpad mögött, s kerestük, hol a díszlet, mert a kritikákból azért tudtuk, hogy mosógép meg kólaautomata lesz a színpadon, meg ezt a hétköznapi valóságot vártuk is Viebrocktól. De azt nem írta le senki még (lehet, hogy mi most először?), hogy a díszlet, úristen, micsoda blaszfémia, modernizálta a palotát. Egyszerűen nem láttuk meg, hogy a kilencszáz éves ablakokat termoüvegre cserélték. Szigetelési program. A tizenkilenc ablakból tizenhatot. Műanyag keretek, tökéletesen zárnak, alattuk klímadoboz. Egy tucat, mind más márka. Egy lakótelepi fal vizuális emléke rámontírozva a pápai falakra.

Jó, ezt majd az esti Papperlapappnál rögtön észrevesszük.

S azt is szeretném, ha Marthaler ma is énekelne.

Yes, ahogy és amikor Marthaler énekelt, az volt a legjobb, mert Cadiot narrációja és olvasási technikája zenévé állt össze, ezen nem vitáztunk. Lihegett, duruzsolt, belélegzett, suttogott – mindig nagyon halkan, mély hangfekvésben, olyan megnyerőn, érzékien talán, s a végén, a Robinsonád végén („Robinson, t’es ou?” – kérdezi valaki, talán Péntek) egyszercsak megszólal egy élő zongorahang, első taktusból kihallatszik, hogy Schubert, mintha folytatná Cadiot repetitív kérdését, Robinson, hol vagy? - akkordok és egy gyengécske hang a magasból.

Nem is láttam meg rögtön, fent a rózsaablakban, hát ott állt ellenfényben Marthaler, és énekelte a Wanderert. Nem volt egy Fischer-Diskau - nézzük csak meg, Marthaler hangja vékony, gyenge, de micsoda hatás!

Jó, de hallgassuk meg Marthaler egyik kedvenc szopránénekesnőjével is, Christine Schäferrel.
Tehát Christoph Marthaler Schubertet énekel zongorakísérettel, tíz méter magasban. Winterreise, Gute nacht. Én ekkor értettem meg a felolvasást úgy a kétharmadánál megszakító, és minket erre már régóta szép teátrálisan felkészítő jelenetet. Tudjátok, amikor bejött a kékruhás nő, a kezében, mint régi ételhordóban, csörömpöltek az üvegek. Kék italt töltött egy pohárba, ránézett Cadiot-ra, Brünhilda alkat, őrületesen vonzó és erotikus. Na ez igazi színházi pillanat, olyan megcsinált, kitartott, de mégis élő.

Ezért a mädchenes versszak. Ezt énekelte Marthaler.

„Fremd bin ich eingezogen,
Fremd zieh' ich wieder aus.
Der Mai war mir gewogen
Mit manchem Blumenstrauß.
Das Mädchen sprach von Liebe,
Die Mutter gar von Eh', -
Nun ist die Welt so trübe,
Der Weg gehüllt in Schnee.”

Szép felvonásvég.