hirdetés

Első és utolsó vacsora

2011. december 24. - Penna Írósuli

Karácsonyi Angyal, ha létezel... kérhetném tőled azt, hogy több lány ne fogyjon el? - Az idei karácsonyi naplót a Penna Írósuli ifjú tollforgatói írják a Literán.  A hatodik naplót olvashatják szombatról, a 17 éves Riel Rosehill tollából. 
hirdetés

Asztalnál ülünk, mint millió más család, bőséges a lakománk ma, Szentestén. Ez az ünnep része. Narancsos hús, beigli, hókifli. Még nem ajándékoztunk, s nem is érdekel most: egyikünk élete maga az ajándék. Nem vagyok hívő keresztény, de idén mégis imádkoztam. Sokat.
A húgom velem szemben ül az asztalnál. Bőre még mindig sápadt, haja élettelen, száraz és fakó, erősen hullik is. Nagy barna szemei még hatalmasabbnak tűnnek keskeny kis arcához képest. De már sokkal jobban néz ki, mint pár hete vagy hónapja, és ahogy az ételt falja, én is megkívánom. Meghozza a kedvem, hogy milyen jóízűen, milyen sokat eszik, és meg is dicséri, milyen finom! Nyáron, de még ősszel sem mertem bízni benne, hogy idén is együtt ünnepeljük a Karácsonyt.
Egy éve kezdődött. Gyönyörű lány volt, magas és karcsú, a legszebb lány, akit valaha láttam. Mindig irigyeltem nagy szemeit, dús és fényes haját. Arca még gyermekien kerek. Egyenesre vágott frufrujával, hosszú, sima hajával olyan volt, mint egy japán kislány, magyar létére ázsiai szépség. És ráadásul csodálatos táncos, repkedő Pillangókisasszony. Persze más volt a helyzet, ha kinyitotta a száját. Kamaszodott. Néha lehetett vele normálisan beszélgetni, olyankor nagyon szerettem, de legfőbb szórakozása mások őrületbe kergetése volt. A gyerekes csínytevés és rosszalkodás egy ponton túl rettentő fárasztó és irritáló. Mind tudtuk, hogy csak figyelemre vágyik, hogy ő akar lenni a középpontban, de senki sem díjazta, hogy így akarja elérni. Nagyon sokat veszekedtünk. Az egyik kedvenc sértése az volt, hogy "kövér". Neki mindenki kövér volt, Anya, Apa, Dóri, a nagyobbik húgom, és én is. Mintha egy torz tükrön át nézte volna az egész világot, amelyben mindenki háromszor akkorának látszik, mint amekkora. Senki se gondolta volna, hogy egyszer csak ő is a rút tükör elé áll, és önmagára is ugyanezt az egy jelzőt találja. Álmunkban sem hihettük. Kövér, dagadt, hájas.  Minden lány irtózik ettől, mind hiúk vagyunk, versengünk, mind a legszebbek akarunk lenni. Az én gyönyörű húgomnak nem kellett volna mást tennie, csak létezni, ahogy eddig, és táncolni tovább. De ő abbahagyta az evést. Egy napon meghallotta a tánctanárnőt, aki egy másik lányt figyelmeztetett, hogy nem hízhat tovább. Erre ő is fogyni kezdett. Fokozatosan szokott le, mint mások a cigiről: először a desszertet hagyta el, majd szép lassan az összes többi ennivalót. Későn vettük észre a bajt. Próbáltunk a lelkére beszélni. Ezerszer elmondtuk mi is, pszichológusok, kineziológusok, az orvosai, a nővérek... De úgy tűnt, semmi sem segít. Annyira szerettem a szépet, mindenben tudtam gyönyörködni, a virágokban, a kék égben, a májusi cserebogarak aranyos csápjában, és most fájt látni, hogy tűnik el a szépség. Egy napon, mikor felhívtam a húgom suliból hazafelé menet, azt mondta, bent van a klinikán, és nem engedik haza, mert bármelyik pillanatban leállhat a szíve. Felháborítóan szenvtelenül közölte mindezt; nem érzékelte, hogy tényleg veszélyben van. Rengeteget sírtam miatta. A lába vékonyabb volt, mint az én karom, és két ujjal át lehetett fogni az övét. Arca beesett lett, mint egy halálfej. Már csak csont és bőr volt, semmi több. Azt hittem, végképp elfogy a szemem láttára, el fogom veszíteni, de ő még mindig azt hitte, hogy kövér.
Aztán nagy sokára mégis enni kezdett, mintha átkapcsoltak volna benne egy kapcsolót. Harminckét kilóból lassan negyvenöt lett. Már nem olyan lassú és erőtlen, hanem újra életkedvvel teli. Azt kívánom, bárcsak így maradna! Bárcsak soha többé ne kellene éreznem azt a félelmet, amit akkor, mikor hónapokig alig-alig élt, csak szenvedett! Mi is szenvedtünk itthon. Most talán végre fellélegezhetünk. De a félelem nem akar eltűnni. A másik húgom is fogyni akar. A barátnőm is úgy érzi, hogy hájas, pedig az összes pasi belé van zúgva. Legszívesebben elsírnám magam, felpofoznám. Az egyik orvos azt mondta, még nem látott boldog anorexiást. Csak az szép igazán, aki boldog. Nem akarok belegondolni, milyen lehet tizennégy évesen megtudni, hogy talán soha nem lehet gyereked, milyen az, ha mindenki elszörnyedve néz rád, és először hallod azt a "gyönyörű vagy" helyett, hogy „borzalom”?
        - Nem kérsz hókiflit? - ránt vissza a jelenbe a húgom hangja. Felém nyújtja a süteményt, az ünnepi vacsora ékességét. Hátborzongató belegondolni, hogy a halál torkából szabadult, és most itt eszik velünk egy asztalnál, s ebben a percben most boldogok lehetünk.
         Karácsonyi Angyal, ha létezel... kérhetném tőled azt, hogy több lány ne fogyjon el?

Riel Rosehill

Riel Rosehill 17 éves gimnazista.

Az Abody Rita vezette Penna Írósuli nem hivatalos iskola, inkább amolyan szellemi formáció, amely azért született 2009 tavaszán, hogy 10-15 éves kamaszoknak nyújtson lehetőséget a kreatív írás gyakorlására, az írás örömének felfedezésére. Ma már felnőtt hallgatói is vannak, és Penna Alternatív Irodalmi Stúdió néven működik abban a reményben, hogy az alternatív színházakhoz hasonlóan, a professzionális művészeti törekvések mellett nem professzionális íróknak nyújthat lehetőséget igazi irodalmi értékek létrehozására.


Penna Írósuli

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.