hirdetés

Elszámolás

2016. június 26. - 2000 folyóirat

Magam úgy vélem, egy társadalomnak, egy nemzetnek, egy országnak igenis szüksége van olyan kulturális elitre, mind a gondolkodás, mind a művészet, mind a tudomány szintjén, amely – ha persze soha nem is lehet tömeges – maga reprezentálná a közösségnek valamelyes tájékozódását és tájékoztatását: a hagyománynak a tovább vitelét. − A 2000 folyóirat vasárnapi bejegyzését Margócsy István írta.

hirdetés

Véget ért a 2000 búcsúsorozata – megjelent a búcsúszám, s szép estén köszöntünk el régi kedves barátainktól: egy korszak, egy korszakunk, íme, látványosan (remélem, a közönség számára is látványosan) véget ért.

S hogyan is történt e „véget érés”? A Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi kuratóriuma, tele valóban kitűnő irodalmárokkal, úgy „igyekezett” megmenteni a magyar folyóirat-kultúra „alapjait”, hogy nekünk semmit nem juttatott, s minket ezzel kizárt a fennmaradható fórumok köréből. S milyen szépre is sikeredett a magyarázkodás retorikája! – hiába, nagy dolog az irodalmi műveltség! „Igyekeztünk” – szól a megfogalmazás, szerényen elhallgatva, mit is gondolnak: mik is lennének ezek a megmentendő alapok? s vajon sikerült-e elérni e kitűzött célt vagy sem?; így csak a szép szubjektív szándék önfelmentő dicsérete zeng (ad notam: „Tanár úr kérem, én készültem…”). S az a magyarázat, amit a sajtótájékoztatón mondott az egyik kurátor, miszerint a 2000-nek nagyon alacsony lett volna a példányszáma, egyszerűen hazugság és torzítás: vajon a többi, pártfogolt folyóirat (elhallgatott) példányszáma a 2000-énél jóval jelentékenyebb roppant széles tömegek igényét jelezné? Ugyan már.

S azóta jön, jött a sok jószándékú tanács és sajnálkozás: vajon miért nem kerestetek igazi, mesebeli mecénásokat? hiszen ott a sok magyar kultúráért lelkesedő milliomos – ti vagytok a hibások, hogy nem találtátok meg őket. Vagy: miért nem vittétek ki a tömegek közé a lapot? ha nagy létszámú szórakozó helyek vidám közegében terjesztettétek volna, bezzeg akkor! Vagy a legtetszetősebb: miért nem kerestétek meg a kereskedelmi televíziókat? ott van pénz, s titeket is bizonyára befogadtak volna (miért, kiket fogadtak be? s hova?). Le kellene mondanotok a kultúra elit felfogásáról, s ha elérnétek a széles nagyközönség ingerküszöbét, akkor most nem kellene panaszkodni, s nem kellene az államtól várni a támogatást! Amiről finom emlékként eszembe jutott a pár évvel ezelőtti Való Világ nemes kulturális gesztusa: mikor az egyik kicsit gusztustalanul viselkedő szereplő a kelleténél többet szemétkedett, a műsor mennyei hangja megfegyelmezte: büntetésként egy egész óráig Ady-verseket kellett olvasnia, a többiek gúnykacaja közepette… Vajon e kulturális térbe kellett volna, kellene nekünk is behatolni? Emlékembe ötlik boldogult katonakorom szép tanulsága: egy politikai tiszt azért dorgált meg keményen minket, egyetemre már felvett honvédeket, mert az még csak rendben van, hogy egyetemre jelentkeztünk, de hogy nem is szeretnénk a munkásosztályhoz tartozni…?

Magam úgy vélem, egy társadalomnak, egy nemzetnek, egy országnak igenis szüksége van olyan kulturális elitre, mind a gondolkodás, mind a művészet, mind a tudomány szintjén, amely – ha persze soha nem is lehet tömeges – maga reprezentálná a közösségnek valamelyes tájékozódását és tájékoztatását: a hagyománynak a tovább vitelét. Egy ilyen elit nem egyenlő, nem is lehet egyenlő a társadalom egészével (hol van már az a szép utópia, amelynek nevében Kodály Zoltán kiadta volt a nagy, természetesen soha még csak meg sem közelített jelszót: legyen a zene mindenkié!?), s jelentősége, fontossága, húzóereje nem létszámától függ (folyóiratok esetében sem a tömeges példányszámtól: miért is vágynék a kultúra a Blikk magazin tömegességére?). S ennek az elitkultúrának támogatása magától értetődő módon az államnak lenne, nem feladata, hanem érdeke – ha elmulasztja, rövid távú politikai érdekeknek alárendelve a hagyomány folytonosságának igényét, s lakájok irodalmát nevezné ki hivatalosnak, maga is veszít (amint a magyar irodalomtörténet oly sok korszaka tanúsítja). S úgy vélem, az „elit” kifejezést sem kellene szégyellni, s a szellemi „arisztokratizmust” sem kellene archaikus valamiként kisöpörni a kulturális diskurzusból: a kultúra társadalmi rétegezettsége nem jelenti a kulturális rétegeknek teljes azonosságát és teljes értékazonosságát – s az elit kultúrának mindig is jelen lévő vonzóereje legalább annyira képes folytonosan is hatni a kultúra egészére, mint amennyire képes a posztmodern társadalom átalakult kulturális fogyasztási struktúrája befolyásolni az elit kultúra tájékozódását (de persze nem létmódját).

Tehát a 2000, legalábbis szerkesztőségének egy része, elérvén a nyomtatott megjelenés befejezésének határpontjára, a „megszüntetve-megőrzés” szép utópiáját szeretné szembe szegezni a teljes megszűnés lemondó tudomásulvételének kényszerével. Ha tudunk valamelyes anyagi, támogató forrást szerezni (ami persze még egyáltalán nem biztos – mindenki segítségét és tanácsát megköszönjük!), megkísérelnénk egy E-folyóirat tovább vitelét: nem irodalmi hír-portálként, nem irodalmi életet szervező fórumként, nem baráti csoportok bemutatkozó honlapjaként (az ily vállalkozásokat mindig is tisztelettel és érdeklődéssel figyeljük, most is, majdan is), hanem megőrizvén a havi megjelenés periodicitását, megőrizvén a 2000 hagyományos tematikai és módszertani hagyományát, „igazi” folyóirat internetes mutációját hoznánk létre, remélvén régi és újabb, sőt leendő híveinknek részt vevő támogatását. Első lépésünk e munkában a 2000 internetes archívumának megteremtése, rendbe hozása lesz – s ha esetleg ez az E-folyóirat nem tud majd megvalósulni, az archívum méltón fogja képviselni egy negyedszáza törekvéseit és eredményeit.

De persze, amíg van remény, ha bármely csekély is, addig van remény. S kísérletezni, új médiumra váltani a régi módot: hátha még érdekes is lesz. S hátha lesz hozzá segítség is.
*
De legyen ebben a naplóban egy kis „igazi” napló is. Mit is tehetne mást egy 2000-szerkesztő, a búcsúest szép és szomorú, derűs és nosztalgikus találkozása után, mint hogy másnap elmegy s meghallgatja, régi mániájának tévén eleget, a Wagner-napok remek Mesterdalnokok előadását – amelyen Fischer Ádám, fantasztikus teljesítménnyel, még a harmadik felvonás egyébként elviselhetetlen második jelenetét is elviselhetővé tudta varázsolni: tett egy gesztust az elit-kultúrának, s jól érezte magát benne. Hazafelé menvén a nagykörúton, a forgalom lezárása okán, hosszú gyalogsétát tett az őrjöngő és ünneplő szurkoló-tömeg között, s némi távolságtartással hallgatta a „ria-ria, hungária”, a „ki a jó? magyarok” elképesztő méretű és hihetetlen hangerejű kórusait – oly csodálkozással, hogy senkitől meg sem merte kérdezni, vajon mennyi is lett a meccs eredménye (hisz e tájékozatlanság bizonyára súlyos bizalmatlanságba, esetleg kellemetlen összeütközésbe torkollhatott volna). Otthon az internetről értesülhetett a meglepő eredményről: súlyos vereség és kiesés után zeng az utca a magyar hősiesség diadaláról, Magyarország repülni vágyásáról; ím, a vesztes csapat szurkolói vannak meggyőződve arról, hogy ki is a jobb?... hát persze… Mily különös: ennyire igaza lenne Ady Endrének (vigyázat: ismét elit-kultúra!): nekünk Mohács kell? s akkor még a villamosok is leállnak a vereség karneváli hangulatú fiestájában?

Vagy pedig emlékezzünk inkább a bölcs és derűs Hans Sachsnak nagyszerű monológjára, s idézzük vele együtt: „Wahn, Wahn! überall Wahn” – amit a jelen fordítás, nem kifogásolható módon, így adott vissza: „zűrzavar mindenütt”? S ennek a zűrzavarnak tudomásul vételével menjünk tovább, s műveljük kertjeinket, kultúránkat – s esetleg, remélhetőleg, E-folyóiratunkat.

Margócsy István

2000 folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.