Ami késik, az késik. Ami múlik, az pedig múlik.

         Azt hiszem, az a vasárnap, a nyolc nappal ezelőtt, melynek dátuma ott függeszkedik e bejegyzés fölött, örökre emlékezetes marad, nem csupán a vörösboros pörkölt miatt, amit az Írók boltjában ettem, mit ettem, habzsoltam, hanem amiatt is, amit a bácsi mondott, aki – úgy látszik érezte, hogy nekem is jár egy mondat, nem csak a Tóth Krisztának. A lányának dedikáltatta a könyvet (és elismételte a mondatot, egyszer azelőtt, hogy beleírtam volna a könyvbe, egyszer pedig azután, hogy beleírtam):

          – Ilyen történetet mégnem hallottam.
          Ez jó mondat volt. Azután este az Íróknál. Mármint hátul. A bezárt bolt mögött, a pingpongasztal és a dohányzóasztal közötti részben. Hát igen: az Üveggolyó-díj. Milyen érdekes is az ünneplés és figyelem középpontjává válni. Roppantul magányos érzés, ezt tudjuk jól. Magányosabb mindenféle magánynál. Semmilyen kielégülést nem nyújt. Inkább csak a kielégületlenségek fokozatait. Abban a pillanatban, hogy az ember belekerül, megérzi a végtelen magánynak azt a lehetőségét, amiről még csak nem is ábrándozott, amikor fizikailag ténylegesen egyedül volt, mondjuk egy falusi házban, és szivarozott a konyhában, télen, és jól érezte magát. Akkor nem volt ilyen magányos. De itt, amikor Detti kimondta a nevemet, nos, izgalomhullám és gyomorremegés, igazi meghatottság vett erőt rajtam, hiába ugratott Csordás, aki engem tippelt meg, és hazugságon akart fogni, és Koszta Gabi is (persze nem volt nehéz dolguk), aki nem akart hazugságon fogni. Én nem tudtam, hiába is, mert nem mondták, és én nem kérdeztem, persze voltak jelek, árulkodók, tapintatos elhallgatás, egyenes rákérdezés (húgom részéről), akinek gyanús volt, hogy nyomatékosan, többször is meghívták, határozott időpont-megjelöléssel, gyanús lehetett volna a könyvheti megnyitóra való fölkérés, és egyebek, de én nem tudtam, persze éreztem a szeretetet és figyelmet, amely ennek a díjnak a fontos tartozéka, sugározni, amikor beléptem oda, de ez kölcsönös.

          Mégis és mégse.

          Mert ez a díj azért nem egészen olyan, mint egy másikfajta díj, ez más anyagból van, házi szövőszéken készül, mint amikor Angliában, nyolc éves koromban tanítottak kötőtűvel kötni, mert a fiúknak is meg kellett tanulni, emlékszem arra, hogy képtelen voltam egyenletes hurkokat csinálni, és emlékszem arra a kissé dimbes-dombos bordó színű szabálytalan paralelogrammára, ami a kötőtűmön lógott, és aztán soha többet nem próbálkoztam ezzel, mégse vagyok lány, gondoltam, mert néha azt gondoltam, hogy lány vagyok, vagy hogy jó lenne lánynak lenni, de ekkor nem, és inkább kirohantam krikettezni, amiben nem is voltam rossz, a téglafalra rajzoltuk krétával a három vonalat, és én kiváló hajító voltam, jól céloztam, és egész jól hárítottam is, nagyon szerettem a krikett-ütő formáját is, a súlyát is, és azt az érzést, amikor az ember a labdát eltalálja, egészen speciális érzés, ahogyan a fán átremeg, átzeng a labda által keltett hullámrezgés, és az a hang, és ahogy a labda elszáll, messzire messzire. Azt hiszem – bár rendes stoplis cipőnk volt, és lábszárvédőnk, és minden, ami kellett – a krikett miatt nem tudtam beleszeretni a futballba, egyszerűen nem érdekelt.

 

 

          És aztán kezdődött az elindulás az irányomba, az ember bizonyos értelemben középponttá válik, és ez a középpontiság nagyon magányos valami, jönnek a kézfogások, a poénos gratulációk: „jó helyre gurult”, és a szemmel tartás, és hallom, bár úgy teszek, mintha nem hallanám, ahogyan az újonnan érkezetteknek mondják, hogy „a forgách”, így, kvázi nemecsek-füllel hallom, de az a remegés a gyomromban, amikor felolvasták a nevemre szabott listát szavakból, az valódi volt, akkor egy pillanatra mégis úgy éreztem, hogy tartozom valahova, jó lett volna elájulni, mint a Radnóti születésnapján, érdekes lett volna, legszebb élményeim közé tartozik az, ahogyan visszajöttem, mert akkor szűnt meg a világ, amikor valaki zongorázott, és valaki énekelt, és bennem végig, ahogy ott feküldtem, zengett a hang, mint egy kórus, valahogy transzformálódva, és amikor kinyitottam a szemem, fölém hajoltak, különösen egy férfi, aki most, valamelyik nap, a könyvhéten, kint a téren, bemutatkozott, ő volt az első, aki ellenőrizte, hogy magamnál vagyok-e, és hogy ver-e a szívem: és ahogy most ránéztem az arcára, mert megismerni nem ismertem meg, az arca, mint a vakok által készített szobrok arca, megszűnt egyéni arc lenni a szememben, finom és érzékeny maszk lett, ő volt az, aki visszahozott: kérdéseket tett föl, éreztem tagjaimban azt a végtelen gyengeséget, azt a végtelen gyengeséget, aminél jobb érzés még nem hatott át sohasem lelkemet: éltem, nem volt semmi dolgom, mindenki rám figyelt, feküdtem a földön, néztem a mennyezetet, beszéltem, és mégsem voltam ott.