Eltörik a pátosz
2006. május 17. - Sopotnik Zoltán
Azt halottam, hogy Csobánka Zsuzsa lesz a JAK arca: hatalmas óriásplakátokról fog mosolyogni a munkába igyekvőkre vagy vásárlási rohamaikat csíkos cekkerbe gyömöszölőkre. Meg a tolvajokra, kurvákra és egyéb háziállatokra. Örülök. Végre egy igazi, kreatív ötlet: így kell a kortárs irodalmat bevinni az "erdőbe", közelebb az emberekhez.
- 2006. május 17.
Délután már megint csapzottan ébredek, azt álmodtam, hogy egy lélek sem volt az űrszínházbeli felolvasásomon. Hatalmas csápjaim szomorúan lógtak.
Felkérésre kell írnom verset vagy prózát (pórázt: ez vicc), egész hátralévő napom ezzel megy el, végül a szorongástól és a Moloko nevű együttes zenéjétől sikerül valamit összehoznom. És örülök, és jó:
Költők, írók érkeztek rozoga segédmotor-kerékpárokon; olyan gyorsan akár a madárinfluenza – tudod az egy betegség. Gőgösek és normakövetők, de az őszinteségről beszélnek, meg annak állítólagos közepéről. Ezek nem viccelnek barátom, ezeknek halál van a szemükben! Az Apokalipszis Babettásai, így hivatják magukat. Azt mondják mindegy, hogy egy vár vagy Észak-Pest, eltakarítják a sznobokat; és azt is mondják, hogy operába jár a legtöbb. Én nem ismerem a szó jelentését, de félek, hogy szöggel verik ki nyelvemet. Van köztük egy nemes, na az a legdurvább: ELTE BTK felirat világít a pólóján; gyanítom az valami dilettáns rock zenekar. Szavai verik a húsom, mint a kloffoló, és ha rákezdi harmonikáján, rohamot kapok. Hatalmas vastüdőt húznak magukkal, amiből vér szivárog időközönként. Ha végeztek, a várkapura szúrják, a miheztartás végett. Nincs kegyelem, nincs apelláta, csak a tiszta ész segít, de az meg kinek van. Sziveri hamvait lövik be maguknak, pontosan a szívbe bele. Bármikor évszakot cserélnek, és úgy tekerik ki a holdat, mint más a villanykörtét. És ami legborzasztóbb, Bartókot ketrecbe zárták. Pilinszky-verseket adnak neki, meg ácskapcsot és várják, hogy megértse végre, mit kell tennie. Ha félreérti, mind meghalunk. Beláthatod, fogadni nem tudlak ily viszonyok között.
Körülbelül ez sikerült. Meg lassú szédülés, korhely eső, és a mellettünk lévő házból a németjuhász kikönyököl az erkélyen. Ez van a levegőben és a városban, ahol már hét éve ideiglenesen. Tatabánya körülbelül húsz kilométerre van Twin Peakstól. Egy időben rokonlátogatóba jártunk át (mármint Tatabányáról Twin Peaksbe). Tanfolyam volt az a legkeményebb fajtából: meghallgathattuk, éppen mit hol rontunk el; mikor mit. Mindenre kiterjedt oktatásunk: a gyereknevelés lövészárkaitól egészen addig, hogy melyik kezünkkel illik orrot túrni, ha fogadáson vagyunk: csavarjuk ujjunkat celofánba vagy szalvétába, hajoljunk előre, mintha a cipőnket kötnénk be és ún. fúró mozdulattal tisztítsuk ki az orrjáratot. Közben vörös és fehérbor, kommersz körtepálinka, az tesz jót a szívnek. Ültünk a konyhában a kedvesemmel, belesüppedve az egyoldalú kommunikációba. Szemben egy áporodott generáció képviselői mutogattak, ordítottak, sírtak, elmosták a poharakat, letörölték az asztalt, persze mérnöki pontossággal: nyilván ezzel tupírozták személyiségüket, és megoldották az életünket, mert mi olyan gyámoltalanok vagyunk. Mit belesüppedtünk, ráfeküdtünk hullámaira és azon gondolkodtam, mért nem állunk fel, és húzunk a faszba el. Esztike addig a nagyszobában nézte a mesecsatornát. Szóltam Shreknek tegyen már rendet, mert nem bírom.
Megint minősítenek. Távolodom. A tükörben már korszakokra vagyok. Korszakokra vissza. Átesni a tükrön, az pont. Pont, mint lassú gyereknek a bőrkocka. Ami törvény, úgy pont. A bőr lehet a tudás felszíne. A tudás felszíne viszont hülyeség. Se szín, se vér. Viszont a pont már folt.
Csöbörből-vödörbe: egyik bányászvárosból a másik bányászvárosba. A Síkideggyárból (Pollágh találmány), ahol sarlóval borotválkoznak, egy hasonló kommunába, ahol eret vágnak rajtad, ha másképp gondolkodsz. A migráció hátaslován dalolva, boldogan.
Az előszobából nézem, ahogy egy kis szociológiai szörnyeteg lassan lemászik a poszterről. Az egyik tinisztár szemén keresztül esik le a szőnyegre, megnyalja a szája szélét. De most melléfogott: ráolvasok egy varázsigét, amit amerikai indiánoktól tanultam, majd nézem eltűnése gőzölgő, ragacsos nyomait.
Azt halottam, hogy Csobánka Zsuzsa lesz a JAK arca: hatalmas óriásplakátokról fog mosolyogni a munkába igyekvőkre vagy vásárlási rohamaikat csíkos cekkerbe gyömöszölőkre. Meg a tolvajokra, kurvákra és egyéb háziállatokra. Örülök. Végre egy igazi, kreatív ötlet: így kell a kortárs irodalmat bevinni az "erdőbe", közelebb az emberekhez. Büszke vőlegényével, k. kabai lórival beszélni telefonon olyan, mint egy terápia: nyugodt leszek tőle és magabiztos; érzem az emberit, nagyon érzem. Rap-szöveget írunk a bitang lórival sms-ben, a címet én találtam ki: Üsd a költőt, mert az jó neki. Sláger lesz alighanem.
Kislányom lefekvés előtt Salgótarjánba telefonál fogadott keresztszüleinek. Felhajtja a tapétát, miközben beszél, és máris egy másik valóságba kerül: kecskét fej, kutyákat hajkurász, macskákat ölelget, és a szomszéd kislányokkal együtt teszi próbára választott családunk idegrendszerét. Tanulmányt lehetne írni, hogy az ember, ha a saját rokonai nem állnak össze igazi családdá, hát teremt magának egy újat, megkérdőjelezhetetlent. Túlélési technika: önreflexióval, szívvel, lélekkel. Olyan földön járni, ahol nem kell kitalálnod magad, mielőtt a másik szemébe nézel. Ahová, ha becsöngetsz ismeretlenül, mert zárolták a bankkártyád és kábé hatan agyba-főbe vertek, rád néznek, és azt mondják: Hello, gyere beljebb. Amúgy, hogy hívnak? Választott családunk a lehető legjobb választás. Ha Salgótarjában járnak, ne mulasszák el meglátogatni őket, menjenek el Baglyasaljára és keressék a Gulyis családot.
Éjjel aztán, mikor már a félrészegek nem nyávognak a lakótelepen, kikötöm ablakunkba a holdat, és arról álmodom, hogy Peer Krisztián újra verseket fog írni.
Hozzászólás