Miközben rendben van a város. Az önkiszolgálós étterem és szálloda, az Agapé lassan felzabálta a bérházat. Az egyház által visszaigényelt ingatlan láthatóan ontja magából a pénzt, holott a bérlőket annak idején még azzal hajtották el, hogy szegénykonyha lesz a bérház udvarán. Azóta prosperál: előbb a szálloda vette birtokba az emeletet, büfé van az alagsorban, és mindenütt rend és drágaság, akár sikertörténet is lehetne. Az egykori Dózsa György úton új üzletközpont: csicsás és szemvadító, csak épp olyan drága (még a pesti árakhoz mérten is), hogy azonnal ki is szédül, aki valamiért bekukkantott. Talán a kilencvenes évekbeli pilótajáték, a némi cinizmussal Caritasnak hívott példás átverés vitte föl az árakat, hogy azóta se csökkenjenek – állítólag Bukarest után Kolozsvár a legdrágább város, néhol még a tengerpartot is képes megverni.

          Vízum a zsebben, még lődörgök ide-oda. Az esti utazás élményei töltenek ki. Akinek szerencséje van, és jó járatot csíp el, egy-egy Kolozsvár-Budapest járaton elcsíphet valamit a jelenlegi Románia hamisítatlan mindennapjaiból. Ami nem miccs és nem csorba, inkább egy kis Caragialébe oltott Ionesco. Van itt Olaszországból visszafordított utcazenész, akinek útlevelében lendületes kereszttel érvénytelenítették a vízumot, de már a visszautat tervezi, lehetőleg másnap, de nem repülővel, mert ott nehezebb átverni a rendszert, talán vonattal, de autóval sem volna rossz. Ott van a három hónapig Magyarországon dolgozó moldvai, akit végül egy vas nélkül dobott ki az élelmes tulaj, s most épp annyi pénze van, hogy a határig eljusson valahogy. A frájer (balfasz) és a smeker (leleményes) azonnal egy hullámhosszra kerül, megosztják egymással nyugat-európai élményeiket, hol játszhatóbb ki leginkább a határőrség, rendőrség vagy bevándorlási hivatal, mely nemzetnek nyílik meg hamar a pénztárcája és hol a legolcsóbb a gyorsétkezde. Európa praktikus története. Ezredévek és kultúrák romjai fölött siklanak tova pár fényes mondattal gond nélkül, probléma nélkül, hiszen mégiscsak ez lenne az élet veleje: a megúszó gondtalanság, a vízben mindig utat találó buborék elementáris ereje. Ha sziklákat nem is mozgat, de nem gyűri le semmilyen más törvény. A tehetség, szokták mondogatni nálunk felé, olyan, mint kenyérhaj a moslékban: előbb-utóbb felszínre jut. Bejárták fél Európát, a ruházatuk csak egy fokkal lett kényelmesebb, épp csak az álluk van kint a vízből, de a humoruk elpusztíthatatlan, hiszen a „csak rosszabb ne legyen” elve megőriztette velük az önirónia csodálatos képességét, és azt, hogy adott esetben bármilyen szituációt képesek a javukra fordítani (vagy csúnyán elhasalni a legígéretesebb helyzetben). A moldvait is végül hazaszállítják, nem hagyják a határon. A magyarok ilyenkor már sírnának, panaszra mennének valamennyi fórumhoz a balsorsért, mely tudvalevően régen tép, ők viszont vigyorognak egyet, kivillanó foggal mesélik el balfaszságuk történetét, mert ez már a legnagyobb átverés előszobája lehet, a legfurmányosabb fogás küszöbe is ugyanakkor.

          Este némi asztalitenisz és parasztcsorba a Toldiban. Bizonyos dolgokat nem lehet elfelejteni, valahogy belédivódik a mozdulat, legfennebb a gyorsaság kopik meg kissé, de a labda akkor is odacsavarodik a háló mögé, lágyan, gonoszul, ahogy kell. Azután épphogy elcsípem a meccs elejét, mert máris rohannom kell vissza, utálatos dolog az éjszakai utazás, lassan őröl fel, kiszív, mint a tenger, mint a nap, csak most nem kárpótol semmiféle látványossággal, nincsen vitorla, csak a tagjaidra csavarodó ólom. Hajnalra már a nyelvem is kelletlenül fordul meg a számban, csikorognak az izmok, barátságtalan az ágy is, mert csak forgolódom benne.

          A román kereskedelmi tévében különben hangzatos nyilatkozatokat hallgatok a meccs előtt, nagy dolog: tíz éve nem játszott BL-csoportmeccset a Steaua, ráadásul a Ghencea stadiont is felújították, most már egészen európai, az eredmény aztán három-nulla a Lyonnak, de ezt már a Királyhágó után tudom meg egy barátságos miccsezőben. De még előtte kipróbálom a sztálingrádi csatát, valami hülye Kalasnyikovval, percenként kell tárat cserélni, miközben az ágyú pillanat alatt földre küld, igazságtalan az egész, mérgelődöm a melegben, plusz figyelni kell a gránátjelzést, ha nem akarod darabokban végezni, és azt, hogy a csata hevében még véletlenül se találj el egy kamarádot, mert hazaárulással azonnal véget ér a játék. A németek meg csak özönlenek, fehérednek elő a romok mögül.

          Két éve már, hogy nem öltem embert.