hirdetés

Emlékek, álmok, gondolatok

2009. június 22. - Nagy Gabriella

A mai nap fontos, tudom. Sétáltam budai kisutcámon ki a villamos felé, csepergélt, esett, csepergélt, minden illatot azonnal az ereimben éreztem, micsoda kémia egy déli órán...
hirdetés

Egész nap szakad az eső. Egy hete más tapasztalatom sincs a világról, mint hogy vizes. Szeretem az esőt. Eszembe jutnak a hajnalok, amikor iskolába menet rémülten ugráltam át a tócsákat, nehogy átessek a túlfelükre, a virgonckodás már kisnőcis kamaszon, mennyire élveztük, hogy nők vagyunk, és lehet ezzel játszani, mennek felüljárós vaskorlát alatt a kocsik, bele a szétcsapós nagyvízbe, és nem tudnak uralkodni a kormányon, mi meg bepisilünk a gyönyörűségtől, annyira nevetünk, eszembe jutnak az építőtáborok, a műanyag esőkabátok alól kivillanó szerelmes tekintetek, amiket aztán elfednek fegyelmezett hétköznapok, a csodálatos mennydörgések és villámlások, amelyek jelentéseit sosem lehet figyelmen kívül hagyni… Végül is egy természet vagyunk. Mi is természet vagyunk. Ha szomorúak vagyunk, esik, ha szerelmesek, villámlik-mennydörög, ha fáj, akkor mindig rohadtul süt a nap.

A mai nap fontos, tudom. Sétáltam budai kisutcámon ki a villamos felé, csepergélt, esett, csepergélt, minden illatot azonnal az ereimben éreztem, micsoda kémia egy déli órán, fent volt az agyban rögtön, minden ehhez az érzéshez kapcsolódó emlékkel, álommal és gondolattal. És azt mondtam magamnak, jó. Ez most jó. Láttam régi világot, amikor ebben a kisutcában vártam valakit, főztem neki, nevettünk, játszottunk, énekeltünk, beszélgettünk. Láttam a furcsa billegő, földtől elrugaszkodó, majd lehuppanó, rugózó, ugrabugra járását, a néha ezeréves öreg, máskor tízéves vagy épp tizenhét éves fürkész és csillogó tekintetét, és először tudtam azt mondani, hogy jó volt, ami volt. Hogy szép volt. És nem éreztem nosztalgiát, halvány vágy sem éledt bennem, hogy újrateremteném, ami volt. Csak valahogy odatapadt a helyére a fényképalbumban, amit majd néha újra fellapozok, és ugyanezt a békét fogom érezni, ugyanezt a majdnem boldogságot. Mert esett az eső, és mert bennem is esett valami, leesett, elhelyezkedett.

Aztán – kicsit később – láttam egy videót, még 2007-ből. Gonosz év, és szép is. Apa meghalt, ő is meghalt. Láttam sok fényképet, előtte és utána. Épp ma. Láttam az arcom, ahogy megváltozik. Vannak fotók a halála utáni napok egyikéről. Valószínűtlen az arcom. Nincs. Kint vagyok. Nem vagyok ott a képen. Pedig emlékszem, élő ember voltam és nő. Éreztem. Minden érzést éreztem, nem csak a fájdalmat. Iszonyú erővel működött bennem az ösztön, élet, vágy, szerelem, szívdobbanás. Az intenzíven is, ahol napokig eltorzult testtel, felpuffadt arccal feküdt öntudatlan, én simogattam a duzzadt, alaktalan kezét, ahol tudtam, ahol nem volt benne cső, és beszéltem hozzá. És miközben minden erőmmel azt kívántam, jöjjön vissza, működjenek a szervei, amik akkor már a legmerészebb orvosi számítások szerint is kaputot mondtak, búcsúztam, azt kértem, menjen el, és hagyjon élni, vagy vigyen engem is magával, szűnjünk meg, szűnjön meg ez az irtóztató és szégyenteljes szenvedés. Hogy apu, csinálj már valamit! És akkor megrándult a teste, meg az arca. Tudom, hogy hallott, hogy mindent tisztán érzékelt. Akkor ment el, amikor bevittem hozzá a testvérét – aki most, pár hónapja követte, betegség nélkül szinte, egyik percről a másikra -, elköszöntünk, elengedtük. Pedig mennyire nem. Nagybátyám, a testvér, vitt el belőle valamit, aminek mennie kellett. Most. Ilyen a szeretet. Azt hiszem, ilyen…

 

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.