hirdetés

Emlékek, álmok, gondolatok - Szombat

2009. június 28. - Nagy Gabriella

Lecövekeltem a kő előtt, álltam, és az volt az első gondolatom, hogy nem akarok beszélni.
hirdetés

Palota felett fekete tömbökben kúsztak a felhők. A busz hosszan kacskaringózva közelített, amint leért a felüljáróról, kis utcákban kanyargott tovább egész a focipályáig, a kiserdő után beért a lakótelepre, ahol épp lomtalanítás, napernyő alatt öreg nő nyújtóztatta lábát a kapualj mellé hányt kanapén, majd visszagördültünk a kertvárosba. Temető, stop.

Ma meglátogattam a szüleim. Így mondom, félig viccesen, van egy kőotthon Palotán, megnézem, mennyire nőtte be a borostyán a fejfát, és teszek a sok zöld közé valami vérvöröset, valamit, ami intenzíven él, mint a szív. Anyának ma születésnapja, apának névnapja van. Nem csinálok drámát belőle, ez van. Én oda megyek köszönteni. És letenni a terheim. Apa mindig megsimogatta a fejfát, anélkül sosem mentünk el, virágok, mécses, ima, simogatás. Egy ideje észrevettem magamon, hogy ugyanazt csinálom. Simogatok. A borostyán szemérmetlenül burjánzik, mint minden növény apa mellett a halála előtti években. Mellettem épp az idő tájt minden kipusztult, de ő, amihez hozzáért, látható sebességgel hajtott, bimbózott, nőtt és terjeszkedett. Van egy bogara is. A halála után vettem észre a szobájában, páncélos repkedő bogár, elpusztíthatatlan. Féltem tőle, akkor vált egyértelművé, miféle teremtmény, amikor a síron az első ugyanilyet felfedeztem. Realista vagyok, olvastam a Tibeti halottaskönyvet. Erről azonban most nem fogok, és nem is tudnék úgy beszélni, hogy ne tűnjön tévelygő fantazmagóriának az egész.

Nem sírtam. Már második alkalommal állok ott úgy, hogy nem jön. Erősen facsarta valami a szívem a buszon, de semmi, csepergett az eső, olyan volt a befelé vezető út, mint egy vers. Furcsa, hogy ezt mondom, nem vagyok ennyire lírai lény, sosem éreztem ilyet. Csak pár ember lézengett kapucniban, esernyővel, a fák ágai kicsit beljebb hajoltak az útra, tágas, hosszú sétány nyúlt el előttem, felszabadító szomorúsággal, olyannal, amiben benne van a végtelen ígérete. Nagy szavak, de a valóságot éppen csak súrolják. A halálát követő télen irtóztató vihar támadt, mikor kiértem, lidérces volt, jégdarabok csapkodták a fejem, repültek a letépett faágak, a szél sodort mindent, ami fogható, de mentem, tudtam, hogy megvéd, aminek meg kell védenie, és nem félek, én már nem féltem magam. Miközben azt is tudtam, hogy dies irae, egyetlen izgő-mozgó energiatömb vagyunk, és én nem szórtam szét, ahogy kívánta, hanem hamvasztva eltemettem apám.

Lecövekeltem a kő előtt, álltam, és az volt az első gondolatom, hogy nem akarok beszélni. Szeretnék végleg megnémulni. Mint ahogy írás közben is minduntalan előjön az érzés, hogy sipirc, el innen, meneküljek szép és kellemes szavakba, szép és kellemes történetekbe, vagy amolyan játékos, öncenzúrás elfedősbe, ami elviselhető. Mert sok, megalázó és illetlen, nem szalonképes a beszéd. Ijesztő, és unalmas is. Unalmas körülfonni a lényeget.

Álltam, meggyújtottam a vörös műanyag mécsest, elrendeztem a borostyán, a csigák, pókok és bogarak közé a vérvörös virágokat, és megmondtam kerekperec nekik, mit akarok még az életemtől.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
vria vria 2009-06-28 12:17

Gyönyörű ez a napló, ez a próza, különösen a pénteki, vagy inkább folyamatosan az egész, csak el ne felejtsd ezt a tónust, ezt a frekvenciát, ezt a témát, jól megírt és szívhez szóló, a tömörséget, a pontosságot, a jól kiválasztott részleteket dicsérném még. Az érzelmeknek, az emlékezésnek ez a sávja most megvan, megvan a hang is, mégpedig olyan, mely az olvasónak segít... érezni.