Én mostanában egyre óvatosabban írom le azt, hogy én. Viccen kívül. Állandó kétely munkálkodik bennem: vajon érdekes-e az az én, akiről a leghitelesebben tudok nyilatkozni? Szabad-e előhozakodni vele? Olyan sok mostanság a harsány én, akik szemernyi kétely nélkül mondják, hogy „szerintem”, de mintha mást se hirdetnének: íme, vagyok, én vagyok és itt vagyok, elfoglalom a helyem – és nem tűnik fel nekik, hogy ez az önmegmutatás nem több egy újszülött világban való megjelenésénél. Hogy a létezés örömét mégis csak további feladatok követnék. Mondjuk hogy ezzel az énnel – önmagukkal – megismerkedjenek, s ezáltal békében és alázattal kijelöljék saját határaikat, hogy aztán érdemi párbeszédbe kerülhessenek a többi énnel.

 

Persze naplóíróként aligha lesz más választásom, mint egyes szám első személyt használni, mégis komoly kihívást jelent számomra az előttem álló egy hét. Azt hiszem, nem csupán a történésekre fogok koncentrálni (amúgy is viszonylag eseménytelen hétnek nézek elébe), bár ahhoz , hogy igazi gondolatnaplót írjak, megalapozottabb filozófiai tudással kellene rendelkeznem. Vagy jobban kéne hinnem ebben az énben.  

 

Tavaly nyáron, amikor épp a Litera számára helyszíneltem, több ízben kísérleteztem azzal, vajon lehet-e és hogyan lehet úgy létrehozni szövegeket, hogy betöltsék funkciójukat, vagyis mint helyszíni szemlék tájékoztassanak egy-egy irodalmi eseményről, mégis kiiktathatóvá váljék – legalább mint szó – az én. Egy efféle kísérlet játéknak is tekinthető, ám tény, hogy mióta a Csillagszálló szerkesztője vagyok – októberben lesz két éves a lap –, és a szerkesztés mellett hóról hóra könyvajánlót is írok az újság számára, állandóan ezt a komoly játékot játszom: igyekszem az olvasókat úgy tájékoztatni egy-egy kötet értékeiről, hogy ne azt mondjam, „szerintem”, hanem elsősorban azt érezzem át, azt értsem meg és tolmácsoljam, mi is lehetett a szerző szándéka, és ehhez a szándékhoz mérjem, vajon sikerült-e a nagy feladat. Talán alkatomnál fogva, talán mert magam is írok, elsősorban empátiával olvasok – de empátiát nem csupán mondjuk egy-egy regényhős felé érzek, hanem az adott regényvalóságot vagy vers esetében lírai világot létrehozó alkotó felé is.  

 

Sajátos olvasói próbatétel tehát vallomás-jellegű, autobiografikus prózát olvasnom. Az úgynevezett aparegényeknek kifejezetten szenvedélyes olvasója voltam – méghozzá talán épp hol gyarlóságukban megejtő, hol csupán eszközként használt, rafinált egyes szám első személyük miatt. A szerző és olvasója közti Lejeune-féle „önéletírói szerződés” értelmében űzött játékot például a szerző tulajdonnevével, és összességében a művön kívülre utaló elemek hatását magamban „tényleg?”-élménynek neveztem el. A nagy csoda azonban akkor jön létre, ha a mű úgy tud működni, hogy az olvasónak eszébe sem jut föltenni ezt a kíváncsiskodó tényleget, ha nem érdekli az író magánélete; ha a mű megtiszteli azzal, hogy az olvasás olvasás maradhat és nem válik voyeurizmussá, az olvasóból pedig nem válik – akár szándékán kívül –  kukkoló.

 

Az irodalmi közbeszéd az aparegényként aposztrofált műveket általában nem az előbbi aspektusból tartja érdekesnek. Elsősorban az a kérdés szokott fölmerülni, vajon mennyiben „rendszerváltó” regények ezek. Magam is kaptam egy felkérést, hogy gondolkodjam el ezen egy induló – nem irodalmi, inkább közéleti – lap hasábjain, amelynek első száma a rendszerváltás témáját tárgyalja. Tavaly decemberben meg is írtam a cikket, figyelembe véve a nem irodalmi kontextust, aztán úgy alakult, hogy az írás mégsem találta a helyét a többi tanulmány között. A lap egyébként An Blokk (sic) címen szeptembertől lesz kapható, ha jól tudom – és őszintén érdekel, hogyan vélekednek a rendszerváltásról az én korosztályom szociológusai, antropológusai, vagyis egy olyan generáció tagjai, akik talán utolsókként még viselték az úttörők piros nyakkendőjét, és ha érteni nem is értik, még képesek olvasni a cirill betűket. Elapátlanodva című „rendszerezésem” feltöltöttem a prae.hu általános művészeti portálon olvasható portfoliómba. 

Alexander Mitscherlich híres társadalomlélektani műve, A láthatatlan apa komoly szerepet játszott elmélkedésemben. Műve az „apa nélküli társadalomról” szól, s ebben – a klasszikus freudi tömegpszichológia témájából kiindulva – a „gazdasági csoda” fogyasztói társadalmának kiürült kapcsolatrendszerét, szeretet- és empátiahiányát, elidegenedett emberi viszonyait vizsgálja. Ezeket a tüneteket az elfojtással, a felejtéssel és – leghíresebb terminusa – a „gyászra való képtelenség” társadalmi patológiájával hozza összefüggésbe. Veszélyes volna kizárólag az 1963-as tanulmányból kiindulva a mai Magyarországra vonatkozó analógiába bocsátkozni, de megkockáztattam, hogy a kollektív elfojtás, a kollektív emlékezés és a kollektív önismeret problémája a rendszerváltás utáni Magyarországnak is problémái. Össztársadalmi kérdés, hogy szükséges és lehetséges-e, illetve mi módon lehetséges a múlttal szembenézni; és – Mitscherlich szavait szabadon használva – ha a jelen Magyarországának kiürült kapcsolatrendszere, szeretet- és empátiahiánya, elidegenedett emberi viszonyai nem is képezik tárgyát új pszichoanalitikus elméleteknek, tárgyát képezik a szépirodalomnak, többek közt az aparegényeknek. 

 

Belátom, egy ilyen eszmefuttatás hovatovább mégsem más, mint egy hosszasan kifejtett „szerintem” – vállalom tehát, hogy a portfolió összes szerintemje én vagyok. Bemutatkozásnak sem utolsó. De ha már a prae.hu felé irányítom az olvasók tekintetét, helyesebb talán, ha felhívom figyelmüket a gyerekrovatra: a március óta létező rovat kitűnő szerzőinek sokszínű szerintemjei mind azt a célt szolgálják, hogy a gyerekirodalom, pontosabban a gyerekeknek szóló alkotásokról folyó felnőtt beszéd kinőjön gyerekcipőjéből. E tekintetben a Csodaceruza című folyóirat ha nem is hét mérfölddel, de hét évvel előttünk jár; örülök, hogy most már ketten megyünk, mendegélünk.

 

Egy kulturális antropológus barátnőm azt tanácsolta, lássam be, a netnapló könnyed műfaj, és nyugodt szívvel írjam meg hétköznapi kalandjaimat a hazug embernél épp csak egy fokkal nehezebben utolérhető, viszont megvizsgálhatatlan sánta kutyámmal, továbbá rettenthetetlen gyíkvadász testvérkéjével, illetve az apámék vízi túrájának ideje alatt nálunk vendégeskedő anyukájukkal… És ha ezt önmagában snassznak találnám, akkor hivatkozzam arra, hogy ezt egy kulturális antropológus ajánlotta nekem, és tulajdonképpen a három kutya viselkedését, kultúráját (és párkapcsolatra gyakorolt hatását) tanulmányozom. Nagy kár, hogy Brunella Gasperini gyerekkorom egyik kedvenc könyvében, az Én és őkben, illetve a további személyes névmásokból álló folytatásokban már olyan páratlanul szórakoztatóan megírta a családom és egyéb állatfajták szűk lakásra méretezett változatát – így én most még a ma befejezett konyhafestő akciónk ellenére sem kísérlek meg a nyomába lépni. Azt viszont megígérem, hogy a héten az Éntől mégiscsak az Őkig fogunk eljutni.