Vasárnap hajnali fél ötkor keltett édesanyám, mivel a hat óra ötös busszal indultam Győrbe Adélékhoz. A felkelés magamhoz képest viszonylag könnyen ment, az utazás mégis kómában telt, de azért élvezettel gyönyörködtem a hajnalhasadásban, a mezők felett szállongó párában és ködben. Egyetlen zavaró tényező a hideg volt, meggondolatlanul ugyanis nem vittem magammal se pulóvert, se kabátot, ennek köszönhetően pedig majd megfagytam a buszon. Hét óra negyvenkor már Adélt vártam a győri buszpályaudvaron dideregve. A délelőtt kellemes békében telt, Adél oroszt tanult, amit imádok tisztes távolságból csendben hallgatni, hiszen nincs is megejtőbb gyengédség, mint amikor arra alszom el, hogy ő orosz szavakat mormolva hajol tankönyve fölé az olvasólámpa fényében. Én mindeközben újonnan készült horrorfilmek bemutatóival szórakoztattam magam.

A műfaj nagyon rajongója vagyok ugyanis, igyekszem megnézni az összes horrorfilmet, ami bármilyen formában elérhető. E tekintetben nem vagyok válogatós, tőlem menetelhetnek a rothadó zombik, rovarszerű idegen lények robbanthatják szét a gyanútlan űrhajósok mellkasát, több tonnányi féreg városokat falhat fel, a maszkos mészárosokról és elmebeteg sorozatgyilkosokról nem is beszélve. Alig várom azokat a pillanatokat, amikor alattomos módon erős hanghatások közepette a frászt hozzák rám a moziban, de azt nem mondhatnám, hogy a félelemérzetet folyamatosan fent tudják tartani bennem ezek a filmek. Az ördögűzőt vagy az Ideglelést azért nem biztos, hogy megnézném egyedül a sötét lakásban.

Ami pedig külön öröm, hogy Adéllal lehet horrorfilmeket nézni, nem véletlen tehát, hogy az első két film, amit a moziban láttunk, éppen horrorok voltak. A végső állomás 3D egy könnyed másfél órás szórakozás volt, a Pokolba taszítva azonban már sokkal összetettebb és hatásosabb élménynek bizonyul. Sam Raimi a Gonosz halottak-trilógia után évekkel visszatért gyökereihez a műfaj elvakult rajongóinak legnagyobb örömére, és levezényelt egy példaértékű horrort, amiben megfelelő arányban keverte a humort, a gusztustalanságot és az ijesztgetéseket. Amúgy is imádok moziba járni, a borsos jegyárak ellenére, hiszen a sötét teremben ülve semmihez sem hasonlítható pillanatokat élhet át az ember.

Az ebéd előtt K. Kabai Lóránt barátom Gmail chaten egy mókás honlap címét osztotta meg velem, amelyen olyan SMS-ket olvashatunk, amelyeket nem kellett volna múlt éjjel (részegen, másállapotban stb.) elküldeni. Olyan rövidke gyöngyszemek szereznek nekem azóta is humoros pillanatokat, mint például ez: „Találtunk egy vérfoltot az asztalon és még mindig nem tudjuk kié. Jó bulit hagytál ki.” De ez se semmi: „Azt mondtad neki, hogy a nyakára tekered a farkad aztán berántod mint egy fűnyírót. Ezért ment haza.” Évekkel ezelőtt én is notórius ittas telefonáló voltam, és kínos malacságokat is imádtam bepötyögni a mobiltelefonomba, de mostanra azért sikerült ettől a meglehetősen önlefokozó (köszönet L. Varga Péternek a jelzőért) szokásomtól megszabadulnom.

Adéllal délután ötre érkeztünk a Keletibe, az este pedig túl gyorsan telt el, az éjszakánkat azonban egy egyszerre ijesztő, mókás és idegesítő esemény árnyékolta be. Tizenegy körül feküdtünk le aludni, hajnali egykor pedig arra ébredek, hogy a szomszéd nő agresszorkodik az ajtóm előtt. Pontosabban, mint egy idegbeteg verte az ajtómat azt üvöltözve, hogy engedjem be, és mindezt a folyamatosan nyomva tartott csengővel fejelte meg. Olyan mélyről ébredtem, hogy először nem is érzékeltem a körülöttem lévő világot, aztán odatántorogtam az ajtóhoz, kinéztem a kukucskálón, mire Adél rám szólt, hogy ugye nem akarom kinyitni az ajtót. Nem nyitottam ki, a szomszéd nő pedig egy idő után abbahagyta a dörömbölést és a csengetést, talán mert végre leesett neki, hogy rossz helyen keresett menedéket őrjöngő démonai elől.

Egy darabig azért még hallottam, amint a belső udvaron toporzékolt, taposott és dobálta a testét, de nem igazán érdekelt, mert próbáltam visszaaludni. Ma reggel azon gondolkodtam, hogy munka után átmegyek hozzá, és megmondom neki, hogy legközelebb kíméljen meg bennünket az ehhez hasonló elszállt agyú magánprodukcióktól, főleg hajnalban. De ez nem biztos, hogy jó ötlet, mert nem egy alkalommal láttam a lakásából olyan kigyúrt gorillákat sunyin kifarolni, akik már a mutatóujjukkal is nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel ajándékozhatnának meg egy óvatlan pillanatban. Nekem pedig nincs szükségem arra, hogy a ház alatti libanoni kisboltból kilépve valaki nekem essen. Szeretek élni, boldog vagyok Adéllal, ezért inkább a megsebzett orrú Jack Nicholsonnak képzelem magam, akinek csak ennyit mondanak a Kínai negyed végén, hogy térjen észhez: „Felejtsd el Jake, ez itt a Kínai negyed.”

Bajtai András