(búcsú, vasárnap)

Súlyos felhők telepedtek a hegyekre. Kéményfüsttel elkeveredett köd. Egy szalamandra ballag át lassan a lépcsőn. Az októberi, hűvös esők adják meg a kegyelemdöfést a lomboknak. Enyészet hava. Ez az időszak a legoptimálisabb arra, hogy az ember Sebaldot olvasson. Az elmúlt hónapban egymás után olvastam el Szédület. Érzés és A Szaturnusz gyűrűi című könyveit, hogy aztán belekezdjek az Austerlitzbe, amit már két-három éve olvastam egyszer. Sebald engem mindig is lenyűgözött utánozhatatlan, intenzív melankóliájával. Mintha Thomas Bernhardhoz adnánk egy kis Rilkét, meg egy csipetnyi Szijj Ferencet. Ezt a kevercset jól rázzuk össze, és adjunk hozzá még valamit, de hogy mit, azt nem tudom. Ez a nemtudomság az esszenciája Sebaldnak. Ezzel az érzékenységgel és kiszolgáltatottsággal, ami az övé volt, nem lehet hosszú távra berendezkedni ebben az életben. Nem is tudott. Talán nem is akart. Mindenesetre az egyik legjobb író, aki életemben olvastam. Őszre való, vagy tavaszra. A május és az október a Sebald-kompatibilis hónap.
Az idén még nem vettem fát, mert április végén kidőlt a kert alsó, meredek oldalában álló két tölgyfa. Ezeket dolgoztam fel kínkeserves munkával. Egy olyan fűrésszel, ami nem is erre való. Aztán az irgalmatlanul nehéz, nyers rönköket ezen a meredek rézsűn egyenként kellett felcipelnem a ház elé, ahol baltával felaprítottam. Távolról sem akarom sajnáltatni magam, de ez azért kemény volt. Igazából egy tölgyfa volt ez, csak dupla törzsű és nagyjából ötven éves. Eleinte azt hittem, egész télre meglesz így a fánk, de amikor behordtam, már láttam, hogy jó, ha december végéig kihúzzuk vele. Egy ekkora fa legfeljebb három hónapra elég.

A fa errefelé központi kérdés, erről megemlékeztem már annak idején valamelyik kétflekkenben, ha jól emlékszem. Itt mindenkinek külön módszere van például a begyújtásra. Nincs két egyforma metódus. Tegnap este is egy legalább negyed órás előadást hallgattam végig erről egy ismerőstől. Hogy hová teszi és hogyan teszi be a fát, milyen fával a legjobb, és alulra milyet és felülre milyet, és aztán középre milyet és hátulra milyet. Nekem nincs saját módszerem, illetve az a módszerem, amit apámtól láttam gyerekkoromban, én ezzel megvagyok. A hegyen élők, úgy veszem észre, túlbiztosítják magukat, főként ilyenkor, a tél beállta előtt. Magamon is észreveszek ilyesmit, hogy a józan ész határait átlépve rendezkedek, pakolok, ide-oda rakosgatok mindenfélét. Mintha valami fenyegető, ismeretlen ellenség közeledne a hegyeken túlról. A természetből kiszakadt ember érthető reakciója ez. Az olyan emberé, aki az elemek viselkedését már nem érti, pusztán a hatásukat kénytelen elviselni. Ebből a kiszolgáltatottságból lesz aztán ez a kényszeres tevés-vevés, a mindenre felkészülés hiábavalósága.
Figyelem a mókusokat, ahogy begyűjtik a makkot és a mogyorót az odúikba. Már nyár végén elkezdik ezt a munkát a maguk ideges, de mégis komótos tempójában. Egyszer kettéhasítottam egy rönköt baltával, és a belsejéből hihetetlen mennyiségű makk ömlött ki. Egy titkos raktárt számoltam föl imígyen, tudtomon kívül, de mégis lelkiismeret furdalással eltelve. Ezért dolgozott az a szerencsétlen.
Elérkezett a búcsú ideje. Hét évvel ezelőtt nem gondoltam, hogy majd hét év múlva megint naplót írok, ahogy most sem gondolom, hogy hét év múlva fogok. De ha mégis, akkor üdvözlöm hét évvel későbbi magunkat.

(Búcsúzásképp még mellékelek egy másik darabot a pénteki stúdiózásból. Zsiga egy hegyi ház előtt üldögélve gitározott, ezt felvette, és ezt a zajos, madaras-szeles felvételt dolgoztuk össze most. A címe is ezért: Erdeizene).