hirdetés

Ergo sum?

2008. január 17. - Radics Viktória

Annál jobban becsülöm most ezt a Danilo Kiš-drámát, amit fordítok, mert látom, hogy mennyire szigorúan átgondolt, milyen precíz és milyen felelősségteljes munka. Kiš még azon modernista írók közé tartozott, akik számára a maximális írói felelősség magától értetődő volt. Nem kellett hozzá Istent keresnie vagy külső instanciát, számára ez hivatástudatának része volt (ő még rendelkezett ilyennel: hivatástudattal); ha író, akkor felelősségteljes és nagyon igényes.
hirdetés

Felmérni egy napot. Úgy egyáltalán az állagát, a súlyát, megnézni a háttérszínét és a cifrázatait. A festők a képeiken megpróbálnak bizonyos egyensúlyt teremteni a színekkel és a formákkal, vonalakkal. Így kellene nekem is befejezni a napjaimat, egy-egy ilyen képpel. A Litera-napló kezdi kialakítani bennem ezt az igényt. Talán nem lenne rossz, ha az efféle kapuzárás szokásommá válna... A vallásos emberek esti imájuk során ilyesvalamit tehetnek. A keleti meditációk közt is van hasonló gyakorlat: nyugodt visszatekintés az elmúlt napra. Csakhogy amikor az ember magának ír naplót, gyakran (akkor is, ha önmarcangoló típus) élvezi a saját ágynemű-szagát, íze-bűzét. Isten előtt, avagy ország-világ előtt azonban ez nem fordulhat elő. A magánnaplóval szemben ez a másik fajta napló felelősséget ró rád. A logosznak tartozol felelősséggel. (Így valahogy van ez a ritka, igazi dialógusokban is.) A magánnaplóban sokkal alább adod, lehetsz agrammatikus, belesüppedhetsz az önsajnálat lápjába – ott aztán dúl az anything goes. A gondolkodás azonban tényleg közös műfaj, sokirányú tartozások közepette folyik. Tartozol valamivel a bármiképp felfogott Elmének.
 
 
      A mai napom mérlegén ott egy esti lehúzó súly. Pedig fordítva kellene lennie, mert színházban voltam, N. szerzett jegyet Wedekind Lulujára a Pesti Színházba. És bizony a legrosszabb élmények között szerepel az, amikor az ember fél tízkor lesújtva távozik a színházból, fáradtan, álmosan, elgyötörten. E mögött az előadás mögött nem volt koncepció, semmiféle szemlélet, világnézet, következetesség, mondandó. A polgári színház, ami egyébként is érdektelen, bulvárszínházzá laposodott. Wedekind polgárpukkasztása mára belesimult a polgári színházba, s ha ezt még bulvárosítják is, az számomra kész (félkész, ahogy Tandori mondaná) mentális katasztrófa. A vastaps persze nem maradt el, a budapesti úri közönség túlontúl udvarias, teljesen kritikátlan, és szeretik busásan megjutalmazni a színészeket, különösen, ha a tévé képernyőjéről is ismerős arcokat látnak élőben. Eszenyi Enikő meg is dolgozott a tapsért. Ez a Lulu ugyanis kizárólag körülötte forgott és róla szólt. Teljesen lesöpörte a színről a többi színészt. Mintha monodráma lett volna. Csakhogy Eszenyi nem Lulut játszotta el, hanem az Eszenyi Enikő nevű kitűnő színésznőt játszotta el, aki mindent meg tud csinálni. Hiányzott belőle a művészi alázat. Önmagát, azt hitelesen adta. A Pesti Színház (egyébként teljesen zagyva) Luluját Eszenyi finom vonalai, csodás alakja, szép lába, kecses mozgása vitte. Ez volt minden. Pedig ez a dráma épp a női test vad túlélési harcáról és meghurcoltatásáról, elcsúnyulásáról szólna, gondolom; arról, hogy ez a kis testies lény húslabdaként verődik ide-oda... Az előadás azonban nem adott alkalmat ilyesféle tűnődésre. Az esztétikai pocsékság és a teljes átgondolatlanság így együtt elkeserítő volt, lógattuk is az orrunkat N.-nel, és csak az volt a jó az egészben, hogy utána át tudtuk beszélni az előadást.
 
      Annál jobban becsülöm most ezt a Danilo Kiš-drámát, amit fordítok, mert látom, hogy mennyire szigorúan átgondolt, milyen precíz és milyen felelősségteljes munka. Kiš még azon modernista írók közé tartozott, akik számára a maximális írói felelősség magától értetődő volt. Nem kellett hozzá Istent keresnie vagy külső instanciát, számára ez hivatástudatának része volt (ő még rendelkezett ilyennel: hivatástudattal); ha író, akkor felelősségteljes és nagyon igényes. Pardon: számára az irodalom mégiscsak instanciát jelentett, külsőt és belsőt egyaránt. Mondhatni: hitt az irodalomban. Dialógus-viszonyban állt vele.
 
      Még valami megfogalmazódott ma bennem: hogy a kölcsönösség törvénye mennyire alapvető a kapcsolatokban. Nem az „adok–kapok”, „én ennyit, te is ennyit”-féle üzletiességre gondolok, nem a számítós méricskélésre. Sokkal finomabban és kiszámíthatatlanabbul működik ez a törvény; úgy, mint például a játék során. És fáj egy kicsit, hogy távoli barátom ezt a törvényt mintha nem ismerné. Most nem azon tanakodom, hogy ne szeretne eléggé, hanem arról, hogy nem tud akkor és úgy lépni, ahogy azt a játék egyensúlya megkívánná; a mentális mozdulataiban nincs meg ez a tapintat és spontán bemérés, a kérdés–válasz megfelelő ritmusa. Egyszerűen nincs meg benne ez a törvénytudat. Nemegyszer jelezte már, hogy milyen magányos és megkövült, de hogy ennek ilyen következményei lehetnek, arra még nem gondoltam. Mint aki még soha nem volt duális viszonyban – duálunióban igen, de olyan játékban, amit ketten egyenrangú félként játszanak, és figyelik egymást, nem. Majd megpróbálom ezt megfogalmazni neki, noha megmagyarázhatatlan; a neveltetés és az élettapasztalat hozhatja csak meg ennek tudását. Én is rengeteget vétettem életem során ez ellen a törvény ellen, de most már igyekszem figyelni erre a mérlegre is.
 
      Holnap ismét vissza fogok bújni a Párhuzamos történetek világába, ott sokat lehet tanulni az ilyesmiről. Nagyot röhögött rajtam a lányom, amikor felfedezte, hogy tizenéves koromban én a húgom emlékkönyvébe Lenin-idézetet írtam: „tanulni, tanulni, tanulni”. Nos, ez megmaradt bennem annak a kornak a tempójából, amikor a „törekvés”, a „haladás”, az „előre” volt a jelszó (no meg az „önkritika”), s amit én hótt komolyan vettem. De ha nem így lett volna, az én mesémnek már rég vége volna, és már a depresszió lápvidékén ejtőznék. Így azonban, habár már hajnali kettő, még kedvem szottyant gyertyát gyújtani, meginni egy pohár vörösbort, és eltűnődni azon, amit Marno ír Eltűnődöm című versében: „talán vagyok”.

Radics Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
bávatag bávatag 2008-01-20 19:28

Watson doki! Szerintem a helyzet is-is... van aki letesz valamit az asztalra, sőt letesz valamit jót az asztalra és bekerül, és van aki letesz valamit az asztalra és ráadásul jót és nem kerül be... aztán sokszor valóban az van, hogy letesz valami nagy pukit, és bekerül, és olyan mintha aranyat tett volna le, de az mégiscsak puki... aztán van olyan aki benn van oszt nem tett le semmi, se aranyat se pukit, csak jól menedzseli magát... oszt van olyan akiről nem is tudunk pedig... nah, egyikötöknek sincsen igazája kössetek fegyvereldobási szerződést, és pecsételjétek le kakaóval..

bávatag bávatag 2008-01-18 11:07

"felállt a cerkám" - cöcöcö Hát leközelebb próbáld meg felállítani a buzogányodat, a cerkádtól még senki sem lesz férfi (vagy nő).