hirdetés

Ernyőpulykák

2004. szeptember 11. - Ladik Katalin

Régóta kísérnek - kísértenek az esernyők. Ezt a kis piros összecsukható ernyőt hordtam leggyakrabban magammal. Pedig gyenge volt a szerkezete, állandóan kifordította a szél, két év alatt sorban kitöredeztek a fém részek, nyiklett-nyaklott az egész ernyő, akárha egy részeg pulyka tárta volna ki szárnyait fölöttem, hogy elvigyen egy Emir Kusturica-filmbe.
hirdetés

Ma a Római Magyar Akadémia munkatársnője e-mail-ben kérte hozzájárulásomat a Balkán expressz című versem olasz nyelvű antológiában való megjelenéséhez. Természetesen hozzájárultam a vers díjmentes publikálásához. Sok nyelven robog ez a Balkán expressz. Lám, most ez a vonat - amelyet egy hamuszínű, üres szemgödrű mozdonyvezető vezet - eljut Rómába is. Berobog az Angyalvárba, ahol minden nap lezuhan egy angyal, ahol minden angyal naplót ír és szaporítja a történelmet. Az Angyalvárban, azon a helyen, ahol Hadrianus császár hamvedre állott, a modern utókor márványtáblára véste a császár maga írta megható versikéjét:




  Animula vagula blandula
  hospes comesque corporis,
  quae nunc abibis in loca
  pallidula rigida nudula;
  nec, ut soles, dabis iocos?


  Lelkecske, kóborka, dévajka
  Testem vendége, s társa te,
  Mely tartományba utazol?
  Dermedtbe, ködösbe, sápadtba,
  Kis tréfáidnak vége már.
  (Móra Ferenc fordítása)


 Rómában egy esős napon Nagy Pállal kóboroltunk, és nem gondoltunk az utókorra, ellentétben Hadrianus császárral. Annyira a jelenben voltunk ott, az Angyalvár környékén, hogy megjegyezte, nem érti, miért öregítem magam, miért nem öltözködöm divatosan és extravagánsan, mint azelőtt. Nem érti ezt a változást külsőmön amióta Budapesten élek. Nem válaszoltam, csak hallgattam. Most jövök rá, talán ez a megjegyzése is engem igazol: miért költöztem el R.-től a saját lakásomba a Soroksári útra. Szóval akkor, az Angyalvár tövében vásároltam egy piros kockás esernyőt az utcai árustól. Persze, ez az olcsó kis összecsukható esernyő nem védett meg a szeles, esős időben, miként Tolnai Ottó Tűzálló esernyője sem védett meg a hatvanas-hetvenes években az Új Symposion irodalmi-művészeti folyóirattól, valamint a párizsi Magyar Műhelytől, amelyet akkoriban az alapítók, Nagy Pál, Papp Tibor, Bujdosó Alpár, stb. szerkesztettek. Régóta kísérnek - kísértenek az esernyők. Ezt a kis piros összecsukható ernyőt hordtam leggyakrabban magammal. Pedig gyenge volt a szerkezete, állandóan kifordította a szél, két év alatt sorban kitöredeztek a fém részek, nyiklett-nyaklott az egész ernyő, akárha egy részeg pulyka tárta volna ki szárnyait fölöttem, hogy elvigyen egy Emir Kusturica filmbe.
 Sőrés Zsolttal, Szkárosi Endrével és Kovács Zsolttal egy este hazafelé jöttünk egy zenei performanszunk után (mi vagyunk a Spiritus Noister együttes), amikor a fiúk alaposan rácsodálkoztak az esernyőmre. Én ugyanis repülni tanítottam azt a pulykát. Akkor elmeséltem nekik az esernyő történetét, és szertartásosan elbúcsúztam tőle az utcán. Úgy tettem, mintha könnyen ment volna a válás. Pedig nem.
 Kötődöm a tárgyakhoz. Tolnai Ottó Bayer aszpirin című monodrámájában - amelyet egyébként nekem írt - egy fehér esernyő született. Jancsó Miklós volt az apja. Azóta azt a fehér ernyőt klónozom. Szinte állandó kelléke, már-már védjegye performanszaimnak. Amikor már foszladozóban, törött szerkezettel vonaglik az előadásokon, akkor sem dobom el - még hasznosnak bizonyulhat Hvaron. Az adriai szigetre újonnan érkező nyaralóvendégeim számára ezt a fehér ernyőt használom ismertetőjelként. A fehér ernyővel várom az ismeretlen vendégeket a kikötőben, vagy kiállok az útkereszteződésre, ha autóval érkeznek. Az ernyőről megismernek. Az idén azonban Splitben a piacon felejtettem az ernyőt. Rögtön üzentem Ildikónak Pestre, hogy az éppen most hozzám induló ismerőseinkkel küldjön el nekem egy új, fehér esernyőt. Sárga érkezett. Erről jut eszembe, hogy a sárga ernyőnek köze van mostani, tornyosuló, itthoni gondjaimhoz. Rossz ómen számomra a sárga ernyő.
 Két évvel ezelőtt, Hvarról Budapest felé utazva, a vonaton felejtett valaki egy sárga ernyőt. Magammal vittem. Most nyár elején, M.-nak az új albérlőnőmnek adtam kölcsön, mert semmit sem hoztak magukkal, amikor férjével átjöttek Erdélyből Magyarországra dolgozni. Aztán egy zivatar teljesen szétszaggatta kezében azt az ernyőt. Ma pedig bejelentették, hogy azonnal elköltöznek. Pedig van még felém tartozásuk. Pénzügyi gondjaim közepette, legalább egy-két hónap kiesést jelent az albérlőcsere. Teljesen mélyponton vagyok.
 Valahogy úgy, mint 1991-ben, amikor Nagy Pali és Papp Tibor rendkívül szuggesztíven hívtak, biztattak, menjek el Szombathelyre a párizsi Magyar Műhely irodalmi és művészeti folyóirat találkozójára. Nagyon nehezen szántam el magam erre az útra. Szombathelyre nem vittem ernyőt. Kábultan érkeztem, mély depresszióban. Akkor már éreztem, hogy teljesen felesleges vagyok Újvidéken. Elfogyott körülöttem a levegő. Úgy éreztem, hogy ott elpusztulok. Akkor még nem tudtam, hogy el fogom hagyni szülőföldemet. De a Balkán expressz már indulásra készen állt valahol. Ott, Szombathelyen, nekem ítélte a párizsi Magyar Műhely közössége a Kassák-díjat. Ez volt életem első irodalmi-művészeti díja. Irtózatos érzelmi megrázkódtatás volt ez számomra. Nagy Paliék nem tudhatták, mit jelentett nekem akkor ez a díj. Hosszantartó zuhanásom közepette, mintha egy nyitott, piros esernyőt dobtak volna a kezembe, hogy landoláskor össze ne törjem magamat. Mintha Tiborral, Alpárral már akkor tudták volna, hogy kemény lesz az a talaj, ahová lehuppanok. Fiúk, köszönöm a segítséget. Ti is "huppantatok" 1956-ban, tudtátok, mit jelent, ha egyszer valaki rászánja magát, hogy felszálljon erre a vonatra. Azóta robog velem Belgrád - Újvidék - Budapest - Zágráb - Split között ez a vonat, még ha helyenként Maestralra is változtatja a nevét.

Ladik Katalin

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.