Erőn lét
2006. július 3. - Szkárosi Endre
Hihetetlenül jó és felfedezésszerű volt újraolvasni és újralátni sok mindent: Sanguinetit, Emilio Villát, Miccinit, Sarencót, Capronit, Alesit mint mindig, másokat - és Pasolinit. Az ő költészetének az utolsó, 7-8 éves periódusa lenyűgöző.
- 2006. július 3.
Lassulni igyekszem. Pénteken tettem le egy nagy melót: a XX. század második felének (mint olaszul mondják, a Secondo Novecentónak) olasz költészete, antológia CD-Romon. Miért így? Mert lineáris költészet (milyen jó lenne ennek a nemzetközi szakirodalomban már rögzült terminusnak a magyar megfelelőjét megtalálni, vagy a magyar alkalmazását meghonosítani!), vizuális és hangköltészet együtt van jelen rajta, persze távolról sem kimerítően. A számtalan ez ügyben szerzett tapasztalat közül kettő jár a fejemben. 
Hihetetlenül jó és felfedezésszerű volt újraolvasni és újralátni sok mindent: Sanguinetit, Emilio Villát, Miccinit, Sarencót, Capronit, Alesit mint mindig, másokat - és Pasolinit. Az ő költészetének az utolsó, 7-8 éves periódusa lenyűgöző. Egy ember, akinek a lénye (és a tudása) költői: a világ intellektuális és szenvedélyes szemléletében fogant folyamatos teremtés maga - a nyelv mint a test, a lélek és a szellem mindig robbanásveszélyes koncentrációja.
A másik a hosszú és kitartóan intenzív, kimerítő, de rendeltetésszerűen fegyelmezett operatív alkotómunka nélkülözhetetlen erőkoncentrációjának szépségélménye. Ebben a digitális design-partner, 
mint saját hangköltészeti cédéimnél, az Avalanche, most személy szerint Levente. Bírom azokat, akik nemcsak tűrik, de talán bírják is - és elnézést tőled most, nyájas olvasó - akaratos igényességemet: ami hibát most benne hagyunk, az mindig benne is lesz. Tehát ne legyen. És ott vagyok a nyakán, és jól tűri, mert ő is ilyenfajta, úgy látom. És laza, fegyelmezett természetességgel mível nagyszerű dolgokat. Remélem, majd meglátjátok.
mint saját hangköltészeti cédéimnél, az Avalanche, most személy szerint Levente. Bírom azokat, akik nemcsak tűrik, de talán bírják is - és elnézést tőled most, nyájas olvasó - akaratos igényességemet: ami hibát most benne hagyunk, az mindig benne is lesz. Tehát ne legyen. És ott vagyok a nyakán, és jól tűri, mert ő is ilyenfajta, úgy látom. És laza, fegyelmezett természetességgel mível nagyszerű dolgokat. Remélem, majd meglátjátok.
Hát ennek a többhetes agyizom-feszítésnek lett pénteken vége. És mint máskor is mindig, most is utána dől az emberből a fáradtság. Nem elég az alvás, nem elég a kikapcsolás, a szelíd tétlenség - rossz, rossz, rossz. Nappali holdkórosság ez. Sokkal jobb dolgozni.
Megpróbálom megragadni az alkalmat, és valamiféle rendet csinálni az asztalaimon, valamiféle utat vágni a félretett és elintézetlen, rám égő ügyek és papírok átláthatatlan halmazai között. Nettó idegbaj az eredménye: már azt sem tudom, mit hová kellene tennem - a padlóra, vagy ragasszam egyenesen a plafonra? Mert elintézetlenül még a nemlétező helyére sem mehet a könyv, a levél, az irat, az akta, a cédé, a videó meg a nem-is-tudom-mi.
Ráadásul pont másnap, szombaton volt az x-edik érettségi találkozónk. Zavar, hogy fáradt voltam. Korábban az explozívabbak közé tartoztam, de most energiavákuumban éreztem magam, semmi beindulás. Érdekes viszont, hogy kevés kivétellel mindenkinél ezt a belső fáradtságot, eléggé általános ambíciótlanságot érzékeltem. Most adná fel a többség? Vagy nemrég adta volna föl? Nincs már, ami bemozdít: feladat, élet, világ, nők, vagy legalább annyi, hogy "velem nem basztok ki, baszd meg"? És az ember odateszi, amit csinál.
Ma délelőtt utolsó egyetemi vizsganap, adminisztráció, telefonok. (Va) bank. Délután mennék az Önkormányzatra temetési segély iránt érdeklődni, majd Zsuzsához az irodába. Lehel téri közlekedési automatizmusom a 14-es villamos helyett a metróra ültet, későn ébredek, a Polg. mest. Hiv. szerdára marad. Az irodában zuhanyozom, mivel a házunkban generális gázvezetékcsere folyik, a hidegvíz meg egészséges, de csak mértékkel. Hazafelé leviszem a szemetet.
Otthon éppen ledőlnék, de az idő elszaladt, jön a bátyám a boncolási jegyzőkönyvvel. Régóta készülök rá, de - a kezdetben emlegetett okból - nem volt időm: újabb csatába fogok. Nem én akarom, de mindig rákényszerítenek. A közigazgatás, az egészségügy, a monopolszolgáltatók, a felelősség el- és áthárítás gyakorlott mesterei. Akik miatt a legtöbben egy idő után - vagy azonnal - mindig mindent feladnak. És tűrik az örökös sorbanállást, a nyomort, a halált, az igazságtalanságot, a jogtalanságot, a megalázást. A csigalassúsággal gyakorolt, ezért alig érzékelhető, de módszeres emberölést.
Egyébként péntek óta ma éreztem először, hogy - annyira, amennyi van, de - erőmnél vagyok. Lehet, hogy itt és most ebből semmi nem látszik. De hát Folyt. köv.
Hozzászólás