Két hete Firenzében láttam egy vicces pólófeliratot: Trust me, I’m a doctor! Ezt a trikót persze bárki felveheti. Az is, aki csak áldoktor.

          Az ügynöktörténet hallatán berzenkedtem attól, hogy ítélkezzem Antohi felett. Mert sok embert tényleg megfélemlítettek akkoriban a Securitate tisztjei. Ki tudja, hogy vajon mi magunk bátrak lettünk volna-e az ő helyében? Az vesse rá az első követ, aki biztosan tudja önmagáról, hogy igen. Az viszont már nagyobb gond, hogy a besúgás tényét Antohi csak a romániai forradalom után 16 évvel hozta nyilvánosságra – akkor, amikor tudomást szerzett ügynökmúltja közeli és elkerülhetetlen nyilvánosságra kerüléséről. Az áldoktorság viszont igazán súlyos. Gáz. Megint azt tapasztaljuk, amit oly sok esetben: a rendszerváltás után, a rendszerváltás eredményeként létrejött új intézményekben is folytatódik a rendszerváltás előtti időkben kialakult gyakorlat. Mégis mire gondolhatott Antohi, amikor a kilencvenes években meghamisította tudományos életrajzát? Arra, hogy ez soha nem fog kiderülni? Arra, hogy mindig, mindent meg lehet úszni?

          Az eset mindannyiunkra árnyékot vet, akik ezen az egyetemen oktatunk. Ha valaki ilymódon lehet – meglepő villámkarrierrel – university professor, az egyetemi szenátus tagja, aki nagy befolyással bír az egyetem vezetőségének döntéseire, akkor milyen alapossággal, milyen megbízhatósággal működnek a formális értékelési mechanizmusok? Ha hazudik is az önéletrajzában – vajon nem kellett volna-e hivatalosan bemutatnia doktori oklevelét? Ha nem, miért nem, és ki a felelős ezért?

          Úgy hírlik, Antohi most távozik az egyetemről. Ha a hír igaz, tette legalább nem marad következmények nélkül.

          Minderről eszembe jut Szabó István esete, akiről egy újságíró hozta nyilvánosságra besúgó múltját az elmúlt télen. Arról az Oscar-díjjal is elismert filmrendezőről van szó, aki 1957-61 közötti besúgása után négy és fél évtizedig – 2006-os lebukásáig – a nemzet egyik felkent morális tanítómestere lehetett. Viszolygás fog el, ha a februári filmszemle nyitónapjára gondolok, ahol még kulturális miniszterként vettem részt. Ekkor már tudtam, hogy a Kongresszusi Központban a Rokonok díszbemutatóján egykori politikustársaim által lelkesen ünnepelt Szabó saját felesége, Gyürey Vera esetében éppúgy járt el, mint filmbéli hősei: kibulizta, hogy az asszony még egy időre ott maradhasson a Filmarchívum élén. Hogy ne kelljen pályáznia. Mi több: hogy ne legyen pályázat. Aki azt is elérte, hogy a már kiírt pályázatot a miniszterelnök visszavonassa a kedvéért.

          A filmbemutató előtt nem csatlakoztam a Szabót ölelgetők táborába. Igaz, utána sem. A film után visszafogottan gratuláltam neki – a Rokonokhoz.

          Na mindegy. Délben egy olyasvalakivel ebédeltem, aki a hétfői éjjeli tüntetések epicentrumában, a Kossuth Lajos utcában lakik. Elmesélte, milyen kalandos körülmények között, micsoda akadályfutással jutott be a lakásába. Árpádsáv, buszsáv, könnygáz, vipera, Orbán-trambulin és a Magyarok Világszövetségének székháza. Finom spagettit ettünk a Da Lelloban, ami egyike a kevés igazi olasz étteremnek Budapesten, ott van a Márvány utca és Alkotás utca sarkán.

          Délután bementem a Mozgó Világ szerkesztőségébe, mert Tábori Zoltán szerkesztőtől azt a hírt kaptam, hogy Váradi Júlia által velem készített Operaház-interjút alaposan meghúzták. Az interjú még a nyáron készült, sokat dolgoztam rajta, alapos és szókimondó lett. Először úgy volt, hogy a szeptemberi, majd úgy, hogy az októberi számban jelenik meg. Húzták-vonták, egyre csúszott. Közben jöttek mindenféle sajnálatos események és az interjú – másokéval együtt – átcsúszott a novemberi számba. De talán közben P. Szűcs főszerkesztő asszony maga is ráunt a témára, vagy kiderült, hogy az Opera már nem is olyan fontos, hiszen manapság már máshol is a reformok szükségességéről van szó, nemcsak ott. Elég az hozzá, hogy megrövidítették az ezzel foglalkozó interjúkat. Az enyémből például a negyedét vágták le – a megkérdezésem nélkül. Eredetileg arra kértem őket, hogy változatlan formában közöljék, vagy ha változtatni akarnak, beszéljenek velem. Erre nem került sor.

           Elképedve néztem az ömlesztett sajtként betördelt levonatot, s alig ismertem rá arra, amit mondtam. A döntéseim okát megvilágító kontextust kihagyták. Mondataimat széttrancsírozták, és új öntőformákba olvasztották be. Végül nem tehettem mást, visszavontam a kéziratot. Közlöm majd máshol.

          Szóval, szép kis nap volt.