11:40. Dolgozom, mint a gép. Az épület izzik. Izzad. Verejtékcsepp hull a karomra. Cseppnyi enyhülés karom egy négyzetcentijének. Majd újabb csepp, és a nyomában egyre több. Kíváncsian felpillantok. A klímaberendezés pöttyögeti levét a plafonból. Műanyag pohárba gyűjtöm. Hátha elapad egyszer.

          13:55. Két szerelő jön, megvizsgálják, hoznak nekem egy vödröt. Ölemben a billentyűzet, a vödör mögül kihajolva lesem a monitort.

          14:33. Négy szerelő jön, megvitatják a problémám műszaki hátterét. Ha kikapcsoljuk a légkondit, kevésbé fog csepegni. Kondenzáció híján. Mert ez kondenzvíz. Nem olyan víz, amilyet a felettünk élők eresztenek a nyakunkba, nincs csőtörés, nem is vezetékből jön. Ez az a víz, ami csak úgy ott lesz. Keletkezik. Amiként víz nélkül nincs élet, nincs működés sem. Azt hallottam, a delfinek sosem isznak vizet, mégis vizelnek. A vödörben összegyűlt lé halvány zöldes árnyalatú. Mint a tenger. Nem hoztam fürdőruhát.

          15:18. Egy szerelő áll az íróasztalon, munkámat tapodja. Kicsavar a plafonból minden létező csavart, most sugárban csorog a víz. Vödröm fél perc alatt félig megtelik. Megnyugtató a tudat, hogy fogalmam sincs, mit művel a szerelő. Még megnyugtatóbb, hogy neki sincs sejtelme arról, én mit művelek itt álló nap. (Már amikor dolgozom, és nem riadtan bámulom, ahogy ő dolgozik.) A képernyőmről pihentető gyanánt gyermekeim kukucskálnak felváltva, mi zajlik idekint. Kiderül, hogy a berendezés egyik fontos tartozéka – valami szivattyúféle, amelynek az volna a dolga, hogy a keletkező vizet észrevétlenül elvezesse – rosszul lett bekötve az áramba. Egy darabig tűrt, elműködött a maga jószántából, de ma megelégelte a méltatlan bánásmódot. Mégiscsak könnyebb neki. Minden bajára teremhet racionális magyarázat, ami egyszersmind gyógyírt is kínál.

          16:24. Friss hír. A rendőrség előzetes letartóztatásba helyezte B. A.-t és feleségét, valamint bűntársaikat. Alaposan meggyanúsították őket, hogy a madárinfluenzával kapcsolatos kutatás örvén illegálisan vettek vért többtízezer baromfitól. Hogy ezt milyen megfontolásból tették, a rendőrségi szakértők váltig vizsgálják. A hatóság kéri, hogy akiket B. A. és bandája hasonlóképpen megkárosított, jelentkezzenek a megadott telefonszámon. Nem akarok belekeveredni. Pedig van elképzelésem, miért tették, amit tettek. Vérfarkas az egész társaság. Csak korszerűbbek. Ellentétben barbár elődeikkel, ők illedelmesen, mondhatni kissé álszentül művelik a hagyományt. Nem nyálcsorgatva esnek áldozatuk torkának, hanem orvosi precizitással csapolják a vért, hogy aztán otthonuk békéjében, a tévéműsor brutális borzalmain sápítozva fogyasszák el, csipet borssal, jégkockával, szívószállal.

          23:56. Sörözésből gyalogolok haza. Aggódom. Magamért. Hozzácsapódok egy tüntetésről hazaigyekvő csapathoz. Zárják be, adjanak számot, és egyáltalán fejezzék be a disznóságokat! Maximálisan egyetértek. Sajnos a következő sarkon el kell válnunk.

          Hatalmasakat szökellek két utcai lámpa fakó fényköre között. Aztán megállok, mert eszembe jut, amit Pandémiás Leó Száz jó tanács önbizalom-hiányosoknak című füzetében (amit egy női magazinhoz csomagolva vettem, könyvesboltokban nem kapható) fejteget. „A menekülés vagy a rejtőzködés csak felkelti az ádázak vadászösztönét. Az egyetlen célravezető módszer: meg kell próbálni felébreszteni a lelkükben a szunnyadó emberséget – de csak csínján, mert a bennük lakó ember morcosan reagálhat a durva felriasztásra. Együttérzést kell keltenünk, vállalnunk kell, hogy sajnáljanak. Kezdve mindjárt az öltözködésünkön: nem elég, ha ízléstelen, sőt: az otrombaság vörös posztó a szemükben. Legyünk inkább viseltesek, kopottak; abban bízzunk, hogy a lesből, árnyas kapualjból, sötéten parkoló gépkocsi tükréből ránk leső rémben rögvest azt a taszító benyomást keltjük, hogy nélküle is van elég bajunk. Tekintetünkben örök lemondás tükröződjék, ne pedig félelem. Kezünket hordjuk gipszben, hajunkat csapzott csomókban, lábunkat sántítva húzkodjuk magunk után, mutatva, hogy rajtunk csak segítene, aki megszabadítani evilági szenvedéseinktől. A szörnyek ugyanis semmitől sem ódzkodnak annyira, mint a szándéktalan segítségnyújtástól.

          De mit tegyünk, ha (óvintézkedéseink dacára) mégis szemközt találjuk magunkat egy rémmel, és részvét helyett kérlelhetetlen falánkságot látunk csillogni a szemében? Nem marad más védekezés, mint az ellentámadás: kérdezzük meg, nem akad-e számunkra félretett aprópénze. Ha győztünk, sietve elkapja rólunk tekintetét, mintha ott sem volnánk, és elsomfordál.”

          0:00. Éjfélkor bezárt a Tesco. Most nyit ki. Elérek az éjszakai busz megállójába. Eddig minden simán ment. Megbotlom valamiben. Már holnap van.