Reggel csípős hidegre ébredtünk, a Wannsee újra befagyott a foltokon, ahol a múlt héten felengedett. Borús, szürke idő volt egész nap. Kreuzbergben jártam, Esther Kinsky hívott meg teázni, lengyel és angol fordító. Négy évig Magyarországon élt, Battonyán. Vásárolt egy házat és egy moziépületet. Két regényt írt a négy év alatt, beleolvastam, lassú művek, Magyarországot nehézkes, tehetetlen vidéknek ábrázolja. Ugyanakkor kíváncsi rá. Zárkózottak az emberek, céltalanul lődörögnek, vagy sorban állnak a segélyért a bankautomatánál. Rettenetes, mondja. Sosem lehet tudni, igazán mit gondolnak. Néha közvetlenek, segítőkészek, kedvesek. Nem feltétlen értek vele egyet, ugyanakkor nagyon izgalmas olvasni valakit, aki nyugatról szemlél minket.

Esther aztán egészen másképpen beszélt, szerinte a budapesti fiatalok állandóan loholnak, roppant kreatívak, karriert építenek. Míg ott volt, szinte senki nem ért rá vele beszélgetni, az átlag magyar embernek három-négy állása van. Na és hát az írók, az írók elaprózzák a tehetségüket, megélhetési újságcikkeket írnak. Mégis kurva jó a magyar irodalom. Mondtam neki, hogy inkább olyan regényt kellene írnia akkor, ahol rohanás van. Céltalan szaladgálás, munka, ügyeskedés, lökdösődés, fúrás. Építés és rombolás. Lelkes vesszőfutás.

Aztán egy klassz ötlet is felmerült, Esther szeretne Battonyán alkotóházat alapítani. Megbeszéljük, hogy segítek neki. Van is ötletem. Csak akkor majd azt is vegyük bele a regénybe, hogy mennyi munkánkba kerül a ház létrehozása, hányan fognak elgáncsolni, hátat fordítani, piszkálni. Ülni a babérokon a kultúrhivatalban. Lenyúlni valami pénzt a művészet nevében. Még nem tudom, hogyan fogjunk bele, vagyis tudom, de itt abba kell hagynom a naplót.

Kiss Noémi