Esti fények
2006. október 9. - Balla Zsófia
Évente négy könyvet adnánk ki egyelőre. Elsősorban a világirodalom olyan ismeretlen nagy szerzőit, akiknek a neve alig vagy egyáltalán nem ismert itthon. Régi ismerteket is szándékozunk kiadni. Szeretnénk visszaadni az olvasás örömét, a kábító mélység érzetét. A régi és modern klasszikusokra mutatva állítunk valamit az irodalom természetéről és a katarzis lehetőségéről.
- 2006. október 9.
A NAPLÓRÓL
Sokszor nekiláttam már valamilyen naplóírásnak. És többnyire azért hagytam abba, mert nem tudtam eldönteni, kinek írok, milyen célból. Magammal beszélgetek? Ki beszélget velem?
Az előbb melléütöttem és azt írtam: a napló magányos műfej. A naplóírás műfej. Egy másik én-t növesztek, egy nyilvánosságnak szánt én-t. Csak nem gondolják, kedves Litera-látogatók, hogy elmondom, mit gondolok magamról, bizonyos jelenségekről, művekről, emberekről valójában…?! Annyit árulok el, amennyi a közmegegyezés sérelme nélkül elmondható. Világunkban két dologban van hallgatólagos közmegegyezés: mit tekintünk hazugságnak és mit értünk a szeretetnek nevezett, bonyolult indulatrendszeren. A hazugság szóra sokan felkapják most a fejüket! Érzékenyen érint mindannyiunkat… Hiába! Nem fogok belesétálni az elvárások csapdájába. A naplóírás semmi másból nem áll, mint kelepcék kerülgetéséből, kérkedésből, és valamely rossz lelkiállapot, egy elpattant gumibelső tapogatásából.
De akkor miről fogok írni?
A MAI NAPRÓL
Nem csak az éles fényekkel, erős színekkel, feszes kontúrokkal világító nappalok rövidülnek, hanem az életem is. Sodorják, benyelik az apróságok, az intézendők, az intéznivalókká álcázott szorongások, sokféle kupori bűntudat. Nyolckor megjön Lenke, mond valamit azzal a kedves, háromszéki hanglejtésével, és püff, már szét is szedte a szobákat.
Mi a lakótársammal még csak a kávénál tartunk, érzem, hogy már ott kéne tüsténkedni, szidolozni a kilincseket, vagy kitakarítani a konyhaszekrényt. Ehelyett komótosan iszom a kávét, boldogan szürcsölöm az olaszosan olajfeketére, fátyolosan keserűre pörkölt kenyai szerzeményt, hallgatom a Rádióban a híreket és hálótársammal vállvetve megjegyzéseinkkel pörköljük őket még fanyarabbra.
Kész a szobám. Felkuporodom az ágyra Várady Szabolcs A rejtett kijárat című válogatott kötetével: 26-án tartjuk az első idei Borostyán-estet a Ráday utca 32-be emelkedett Stúdió K-ban! Olvasok, jegyezgetek, készülök. Holnap még villanyos körleveleket kell írnom: egyrészt a tavalyi sorozatból szombaton este 21.50-kor megy be a Székely Magda-est az M2-tőn, másodszor az idei évadkezdést szétkürtölendő. Székely Magda egyik legjelentősebb költőnk. Tavalyi estjén elmondta, hogyan vitték el mellőle – ekkor hétéves kislány volt – édesanyját a nyilasok. Úgy mondta el, úgy olvasta fel elefántcsont-csiszolású verseit, hogy végignevette a közönség az estet. Úgy nevettünk, hogy a sírástól majd’ leszakadt az arcunk.
Olvasok, készülök, kissé lámpalázasan, egy első bálozó: a Scolar-kiadó ínyenc irodalmi sorozatot indított, és mi ketten – Báthori Csaba meg én – vagyunk ennek a szerkesztői. Évente négy könyvet adnánk ki egyelőre. Elsősorban a világirodalom olyan ismeretlen nagy szerzőit, akiknek a neve alig vagy egyáltalán nem ismert itthon. Régi ismerteket is szándékozunk kiadni. Szeretnénk visszaadni az olvasás örömét, a kábító mélység érzetét. A régi és modern klasszikusokra mutatva állítunk valamit az irodalom természetéről és a katarzis lehetőségéről. Az első két kötetet most ősszel – jó fordításban, gondos lektori munkával, utószóval, életrajzi táblázattal és kis bibliográfiával körítve – adjuk át az olvasónak. Október 12-én, csütörtökön este hatkor az Alexandrában Robert Walser regényéről, a Jakob von Gunten-ről beszélgetünk a fordítóval, Bán Zoltán Andrással. Egy hónap múlva Joseph Delteil: Jeanne- d’Arc-ja jelenik meg Lackfi János fordításában és utószavával.
Robert Walsertől (nem tévesztendő össze Martin Walserral, aki egyébként ifjabb korában kitűnő tanulmányt írt klasszikus névrokonáról) már megjelent itthon egy elbeszélés-kötet a Magvetőnél, A séta címmel Halasi Zoltán remek fordításában. De a regényírót nem ismerik. Pedig Robert Musil azt állítja, hogy Kafka is Robert Walser köpönyegéből bújt ki. Azt mindenesetre tudjuk, hogy Kafka gyakran olvasott fel Walser műveiből barátjának, Max Brodnak. Egy ízben egymás után kétszer adta elő, felkiáltásokkal kísérve, a Gebirgshallen című Walser-novellát. Nem tudott betelni vele. És ugyanígy olvasta fel, több ülésben, a Jakob von Gunten-t.
Cs. megjött. Nem, nem hozott rózsát, hanem ... nos, az csak estére derül ki, hogy mit. Délután a Duna TV szerkesztőjének át kell küldeni a Walser-könyv képeit. Kapkodva szedjük le a polcról a két Robert Walser életrajzot, a műveiről szóló kritikákat, keressük a német kiadás utószavát. Cs.-vel azt találgatjuk, vajon miről beszélgethetett 1917-ben – a zürichi Spiegelgasséban összefutva – a passzivitás szegénylegénye és az aktivitás démoni zsenije, Robert Walser és Vlagyimir Iljics Lenin? Készülünk, gondosan öltöztetjük a menyasszonyt. A vőlegény pedig az Olvasó. Olvas ő?
Most már elárulhatom, mit hozott nekem Cs.: egy Mozart Varázsfuvola-bábopera videofelvételét, Rita Streich-hel, Josef Greindl-lal. A Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarát Fricsay Ferenc vezényli.
Régen keresem a Rita Streich-énekelte Éj-királynője-áriát. Nincs vége még a napnak. Most, a sötétben világítanak igazán ennek a zenének a fényei.
Hozzászólás