Esti séta
2008. július 26. - Czapáry Veronika
A gondolkozásiam, agymenéseim után következtetésem: végülis teljesen mindegy, melyik könyvem jelenik meg előbb, csak jelenjen meg valami. Mások sorsába is bele tudom élni magam, történeteket is tudok írni, nem csak prózaverseket, a jövő ennek a bizonygatására is fog szolgálni. Azonkívül tudom ezt a szöveget is még x ezerszer meg kéne húznom, de nincs időm rá, őrült késésben vagyok leadás tekintetében.
- 2008. július 26.
Ott tartottam előző naplóm végén, mikor lehet valamiről hitelesen írni, amikor benne vagy, vagy amikor eltávolodtál tőle. Kis gondolkozás után rájöttem, hihetetlen, nemde bár, mindkettő működik és én csodálom Laurát, meg nyilván mostanában mindenki csodálja és van is miért. Ő úgy ír róla, hogy benne van, de nyilván nem a saját nevén (úgy nehezebb lenne). Én viszont úgy érzem, könnyebb róla úgy írni, ha már kint vagyok, Erika Jung stílusban egy önéletrajzi regényt. Ha túléltem és nem ez az állapot van, nem azokban az állapotokban vagyok, mint régen. A Dani tanácsára valószínű blogot fogok írni, de ez még nem biztos. Mivel már egyszer megpróbáltam és nem annyira jött be, de akkor csak kevés embernek volt hozzáférése, kódosan működött.
Tulajdonképpen imádom a kommenteket, mert legalább szembesítenek valamivel, reagálnak az emberek és az jó. Meg kell szokni a kritikát. A Kiszeli Tündé-s bejegyzés előtt Timi levelezett velem msn-en, hogy szerinte veszélyes így írni, ahogy én írom ezeket a naplókat, azt hozta fel, hogy ezen szövegeim meg sem közelítik a Rózsaszín Hús színvonalát és szerinte aki nem ismer, annak ez egyáltalán nem érdekes. Az összeset elolvasta, mint kiderült, a könyvemet is, amin nagyon meghatódtam, mert hónapokkal ezelőtt küldtem át neki, mint annyi embernek és ő legalább elolvasta, viszont túl sokan ígérték, hogy elolvassák, de nem tették meg. (ezt most nem megfeddésként írom). Az egész téma úgy merült fel, hogy hosszú és végtelen rágódásaim egyike évek óta, mi jöjjön előbb regény (Labirintus) vagy prózaverskötet. Egyik irodalmi körökben viszonylag járatos barátom, F.Zs., azt ajánlotta, a napló, írjak naplót, mert ezek a problémák minden embert érdekelnek, érdekes lesz számukra is és legalább nem neki kell végighallgatnia őket :)… El is kezdtem írni nagy buzgón és az első 45 oldalt megmutattam neki, szerinte jó. Azt tanácsolta, ne az Őrültek Városával jöjjek ki. Akkor még az volt címe, ez valójában két regény, ami most egybe fog olvadni, mert olyan hasonló a témájuk, hogy rájöttem, nem lehet őket különvenni és mindegyiknek egy nő a főszereplője, Alíz, aki kilép az intertextualizálásból vagy éppen belép oda. Egy másik barátom, L. azt ajánlotta legyen előbb a prózaverskötet, mert túl nagy falat nekem a regény. Hazai A. szerint viszont se prózaverskötet, se napló, egyértelműen a regény, azt mondta ő is azzal futott be.
Így kezdődtek vergődéseim, nem tudtam dönteni, mert mint „szerintem” nevű kedves komment-es leírja, túlságosan fontosak nekem mások megjegyzései, véleményei is, Katalin szerint is, arra kéne gondolnom, amit a belsőm súg.
A belsőm mindig is azt súgta, hogy regény, de elhittem L.-nek, nem vagyok rá képes. Már úgy gondolom, képes vagyok rá. Ennek kapcsán merült fel bennem, miközben ezt a naplót elkezdtem írni, hogy imádok naplót írni, csak tavaly egy tündérhegyi idióta analitikus tiltotta meg nekem, hogy naplót írjak, féltve magát, mit írok le a terápiájáról. Ezért akkor abbahagytam az immár 2 millió karakteres önelemző naplómat, viszont minden egyes történés sokkal izgalmasabb volt, amíg naplót írtam, mert leírhatom az írásnak, és maga az írás, ami Derrida szerint is egy istenség, mert engem csak ő ért meg, ahogy az elsőnek a címe: Csak a naplóm ért meg. Immár, hogy ezt sokan olvassák mások is és ez visszahat rám, sokkal jobban érzem magam általa. Az írás hatalma.
Timi nevű barátnőm szerint viszont az a baj, hogy ezek a szövegek nincsenek meghúzva, (mivel erre nincsen időm), ezen a naplóbejegyzésen viszont tegnap este 5től hajnal 3ig dolgoztam egyhuzamban, azaz nem álltam fel a gépemtől, ez mondjuk, 8 óra leszámítva a sétát, fürdés, kajálást, ilyeneket. És a mai nap (vasárnap) is sokat dolgoztam rajta.
A napló tehát nem irodalmi színvonalú szöveg, cseszett le tegnap Timi és ne merjem azt gondolni, hogy ezt ki lehet így adni. Hát nem így, írtam neki, hanem tökre máshogyan. És Timi miután győzködött, hogy szerinte a Rózsaszín hús qrva jó, én meg mondtam neki, hogy nem érted, hogy nincsen rá igény, egy regényre, vagy olyan önéletrajzi naplóra, amiben mondjuk a pasikkal való kapcsolataimat mutatom be mély analízissel az apám iránti nyomorgásaimmal, mint elkeseredett szingli, arra igény van, vagy ha megírom a Labirintus című regényemet, arra is, mert TÖRTÉNET, és a magyar irodalom jelenleg a történetekre bukik, az életszerűségre, és nem érdeklik őket az én elvont kis prózaverseim.
De szerinte ez nem irodalom, ez nem irodalom, mármint a naplóm, hát ebben a formában nem, ezzel egyetértettem, de senki se irodalomnak szánja ide, mondtam neki, és hogy ha nem ismered azokat akik írják itt a Literán, nem mindig érdekes.
- Ez belterjes. Ezt utálom.
- Belterjes, nem belterjes ez van. – válaszoltam. – Így működik a rendszer. Ha nem ismered az illetőt, nem olyan érdekes, bár van, akiké igen, nem tudom.
Végül azt mondtam neki, ha mégis az apámmal való kisgyerekkori történéseim pasikba való átfordított analitikus jellegű regényére vetemednék (naplófoszlányaimat felhasználva), ő húzhatja meg először, és akkor legalább eldönti ez irodalom vagy sem.
Szerinte ő nem elég okos hozzá, bár magyar szakon végzett Szegeden, és jelenleg vezető marketinges tanácsadó egy cégnél, havi négyszázezret keres, azonkívül bridzs-zseni, állandóan partikra jár és a legnagyobb fejesek akarnak vele játszani, pedig nagyon kevés ideje csinálja, de olyan okos.
Ő is ír, de a homályban, nem volt hajlandó nekem vagy másnak megmutatni még semmit, publikálni sem, de írt már egy regényt, amire én személy szerint nagyon kíváncsi vagyok. Most azt találtuk ki, hogy írunk együtt egy novellát, amit egymásnak küldözgetünk. A Ladik Katival is csinálunk ilyet és pár éve a Halmai Tamással is csináltam ezt, de aztán….- vele veszélyes vizek voltak ezek egymás lelki őrületében.
Akkor álljon itt az irodalom, hogy a pasikkal való viszonyom hogyan képeződik le prózavers nyelvezetben:
„A nő, aki ír és állítólag virágokat ír benne, kotorászhatunk a gyermekkor rejtelmeiben, vagy a szerkezetekben, nem volt énem, mindig is tudtam, a kislány, aki emlékeztet a tükrökre, a nyugvópont és végtelen számú ébredés, szövegeket nem lehet gyártani, megtalálás és fagyok, akarod-e, hogy megérintsem, történjen valami, elszégyelli magát, amikor utazunk, a rózsaszínség öntsön el, teste a képzeletbeli olvasó, tükrök lilára és feketére festettek egy filmben, ahol érzékeny városok vannak, párna és ájulás, nincsen arca, várunk még egy évet, pont mikor itt vannak, egyszerűen nem adom vissza, kopogtatás és könny, az utána következő csend, kinyomtatom, nem akarom, vörös kiáltozások, a Meg Nem Érintett az éden és a feltámadás, meg persze az élet, jönnek, az üldözés nélküli város egy óvatlan párnán megkefél, a megtalálhatatlan történet álma lassan elélvez, az évtizedek, kérdezed, úgy kell rá hangolódni, olyannak szereted, amilyen ő, fáradhatatlan halott, mindig megtalálós, akarja hogy megbasszák újra és újra, olyannak látja, amilyen, egy váratlan szobában találsz rá, megvédett, szereted a halottakat, elfeledett néma vizek, kifizeted a számlát, továbbra is érzékeny, minek halogatni, meg kellene kérdeznem tőle, árva a csend, kérdezi, a történetekből lehet-e összerakni, összefüggéstelen szavakat mormol és megkarcolja arcom, a pillanat előtti szomorúság felébred, gyalogol az elfeledett vizekért, simogatom, és üvegfalak, hozzádörgölőzöm, azt akarom, hogy megbasszon újra és újra, ha fáj, úgy még jobb, élesztgetem, nem élednek fel, elárasztanak, hiába várom, és persze belémhatol, tudom, innentől már csak a rettenet gránittalan arca néz, az elviselhetetlen csöndben a pillanat előtti fájdalom az, ami elázik és persze én is, a gecitől, ami feléleszt korántsem vicc, eltart egy darabig, amíg felismerem magamat a tükörben, te beléptél, nem kérdezed meg, szabad-e, ölelget, a puncimat fogdossa, azt hiszed szép vagy?, nagy lettem, közölte, látszik rajtam, nem vagyok kezelésben, nem kúrnak minden nap, ez nagy hiba, gyűlölted őt, üvöltöttél vele, sírtál, uralta a tested, az apám volt, a kislányokba tűk vannak szurkálva az üvegkoporsókban, olyan mindegy, én elfeledem, hálóingben beléjük vésett kövek a rendszerek, ez a rózsaszín álom, a kislány nem éled fel, hiába rázom, fel tudja éleszteni,ő, az üdvözítő, de nem jön ide, nem jön ide, hiába várom, sírok, a városok gránittalan arca visszanéz, sok ideig kell várni, de mindig mindig minden nap annyira mindegy, hagyom, hogy megbasszon újra, nem jön ide senki, beszélni se lehet vele, aki segítene, falba van zárva, látni őket, olyan szépek, gyönyörű a bőrük, kedves a tekintetük, a baj, hogy képzeletbeli halottak, fiatalok, ragyogóak egy elfeledett történetben ott vannak a tűszúrások, gondolod, hogy kékek és fájnak?, sikerül nekik boldog életet élni, a fiúk szeretik őket, népszerűek, eljárkálnak mindenhova, akarja, köszöntik őket, örülnek az érkezésüknek, magányosak, sok időbe telik kiolvasztásuk, elmondhatatlanul sok időbe, gyógyítgatni kell, kérdezni tőlük, a rózsaszín bőre, egy roncsban, sítáborban, csak ne haljak meg, éljem túl, a mozzanat megdöglött, a magányosság tűi, ne haljanak meg, ne kelljen őt is eltemetnem, arról beszélek, ami a kiolvasztott tükör, víz, néma vizeknek halott városai, élesztgetem, megtettem mindent, sírok és elcsodálkozom, a gyermekkor vége, nem akarod fénnyel elárasztani a szobát?, a part menti úton nem lehet tenni semmit, nem tud mit tenni, nem tud szeretni, csend, csend, sírjál a mondatokra, ismételgeti mondatait, a találkozás, a csöndek, itthon elmúlik persze, fáj, hidegség, elevenség, többi után meg is karcolom, odáig nem megyek el, magányosság, és kislányok reggel, délben és este, nem dughatom fel, voltam közel és távol, felnőttél kislányom, kacagta, nagy vagy már, nem vagy kislány többé, most már nem dughatom ide-oda az ujjam, vége, a szánalom, aztán nem érek rá, nem érek ám rá vele beszélni telefonon, a tested már megkapartam, többé nem vagy érdekes, mondta persze elmehet, minek vagy még mindig itt, pont mikor itt vannak, az évek, hát mit tehetek, elmegyek, az egyetlenegy lakásban forró a levegő, ami létezett, piros szobák, gyűlölet és sárga fény, nem tud ellenállni, vágyakozom rá, a kihunyt tüzeket is magába fogadja, a kórházban életre kelnek, mindenhol ott vannak, vészes idevezényelt fehérség, miután elolvastad a szép kirakott szobákban, a kislányokkal folytatott beszélgetései közben, talán elájul vagy fél oda bemenni, az ágyba, a szobákba, nem akarok oda bemenni, nem emlékszem, csak aludni, aludni, aludni tovább, babák és a tetem, ez engem mindig sírba visz, csak ne kiabálj kislányom, halkan, nem érted, hogy halkan, a néma vizeknek városai, mielőtt tűket szurkáltál volna, mindennap elélvez és megver, kislányom te bolond vagy, mondja, hogy te bolond vagy, eltemettem mindent, nem véletlenül hülyeleány a neved a családban, rendesen a kövekkel kirakott úton, a csöndekkel kirakott szobákban nézegetem, nem szedem ki a húst, a bőr lilássá válik és változik a fénye, vizsgálgatom, hogyan lehet ezek után, a terhesség, megnyugtatás és csönd, nem bírom, pedig mondja miket beszél a szél, az éjszakai hadművelet, mintha mindig beszélne, mintha mindig beszélne, álmodom, a kislányok rózsaszín szobákban, a kísértet tűkkel agyon szurkálva, a csöndekkel kirakott szobákban hova rejtetted gondolataidat, göngyöli a fákat, a fájdalmat, az eső eláraszt, adjál már választ, Apának a teste, emlékszel rá, a folyóban égtünk, meg kell fojtani, a néma vizeknek halott városai, megkarcolom, ezekért a kései percekért éltünk, bezártam mindet, kékeslila szimbolikus tér, újjáélesztette, hét és fél év, elvesztettem, nélküle nem lehet élni, a boldog nyár, nélküle nem lehet élni, unatkozom, húzkodom, a tűk, elevenen, meg az évek, félnem kell tőle, elkísér, minden jó lesz, elönt végül, nem akarok találkozni, feltörő fény, nem tudjuk megtenni, mintha nem is élne, olyan állapotban lenni, simogatod az oszlopokat, simogatom az oszlopokat, lilás, nyugodtan önt el a hiábavalóság, nyilvánvalóan abszolút ki kell kapcsolni, lilás, mindet ő tette, hagyjál már békén, túlérzékeny ráadásul, kacag, és elönt a fájdalom, unom már kislányom beszélsz, a csöndet, nem vérzik, nem érdekel, őzike combjai miatt vettem el, a felhők, táj, vérzik, unatkozik, aztán beleélvezni, a testedbe több, mint írni, amennyiben téved a tévé, valami esetén fennállnak a dolgok, amibe bele lehet élvezni, Anya, a fény, vajon van-e végtelen, városok, az egyetlenegy, engem kell kiásni, csak veszítek, tízezerszer üvölti, csak veszítesz, azt reméli, lehet a falakkal játszani, próbálgatom, annyiszor éget el, ahányszor akarom, vízzel nem kell foglalkozni, találkozni, annyit mond, feltámadás és az élet, ennyi, kérleled, kutatások a viszonyítási pont után, a csend bezár, a megtalálhatatlan történet álma elélvez, sírás, a kopottas falakon a csönd, ájultan néző üvegablak, üvegbaba, kettesben a maradék kilátástalanság, a buszon hol van a feloldozás, akarom érezni, akarom érezni őt, nézni és álom, jelenleg a tűk a nagy városokba vannak beleszurkálva és nem kis testembe, védekező mechanizmusokká alakulnak, beépülnek, ez a törvény, a tűk másokat és mindenkit agyonszurkálnak, a Nagyit is még, meg a zálogdobozokat, legyen valami, csak legyen valami, némi komplexus a nyár után, felégetted a halottakat meg az üdvözülteket is, meg mindent, akármi legyen én nem értelek, nekem te vagy maga az elérhetetlen, nem kell élnem, már tudom, átszitálhatnak a tűk, a kékes halottak, csak ne kelljen élnem, fájjon örökké, hús ez a meghasadás, csak haljak meg, hajladozzanak a fák, enni kér, rohangál, aztán ismét beáll a fájdalom, nagyon fáj, nem lehet megkérdezni, emlékszel rá, a tű, a tű, a tű, nem jön el értünk senki, hiába vártunk rá annyit, a házak, nem szeretik őket, a lárma és fény, a kettéhasítás sem, nem lehet így élni, a határtalan testek, képei néma vizek városai, a nő ír és életre kelnek a tetemek, néma vizeknek halott városai, tündérálmok, és tündérfények, a nő ír, és felélednek a tetemek, rózsaszínű álmok, amiket a csöndekkel kirakott szobákban kislányok szoktak álmodni.”
Ezt így írtam pont egy mondatban, mint Laura, csak mégsem egészen úgy. Ma sem találkoztam senkivel, (mivel beteg vagyok), és csak két emberrel beszéltem telefonon, a Nagymamámmal és Mikó Csabával. Négy emberrel chateltem, a húgommal, Angelikával, Timivel és Elessar Oronarral.
Álljon itt Angelika, számomra egyik kedvenc festménye a tükröződésről.
Nagyon rossz kedvem volt, amikor felébredtem, talán látszik is a tegnapi naplómon, még most fáj a fejem és taknyos vagyok, úgy érzem leszédülök a gép elől, amikor írok és holnap (pontosabban ma) ráadásul dolgoznom kell egy hostelben, mert megígértem és mert kell a pénz. Holnapra át kell javítanom a könyvem, mert odaadom Mikó Csabának, akivel tegnap találkoztam volna, csak mivel rosszul voltam, lemondtam, szeretném, ha a Roham adná ki, ezért holnapra át kell korrektúrázni, kinyomtatni és beköttetni újra, (ami egy csomó pénz), viszont a Dani javításait mindenképpen szeretném beleírni, szerintem jobb lett úgy a könyv, ahogy korrektúrázta.
A nagymamámmal nem volt sikeres a telefonbeszélgetés, üvöltöttünk egymással, mert kicsit ki voltam, meg ki vagyok a naplóírás miatt, nagyon fárasztó és idegileg is megvisel eléggé, parázok, hogy más mit gondol róla, de Csobánka Zsuzsi netnaplóját olvasva, ő is parázott ezen, talán nem annyit, mint én. Az összes embert úgysem tudom meg, mit gondol róla, akik meg kommentezik, és nekem nem tetszik, azokkal számomra jókat veszekedtem, de örülök neki, hogy bármilyen is, de van véleményük a dologról, bár ez a Remi, aki állítása szerint egy szerkesztő és az álarc mögül le Kiszel Tündézik, ebből már kurvára elegem van. Fogalmam sem volt amúgy, ki a K.T., utána kellett néznem. Ráadásul ezt az írásaimra is érti, holott azok nagyon bonyolultak. Szerintem magára értette azt, amit Gabi kiemelt a férfi szerkesztőkre vonatkozólag fülszövegbe, ráadásul tudom, hogy találkoztam már vele és személyeskedik. Nem kell vele foglalkozni, nem is érdekel már, csak röhögök rajta, de pár rossz percet sikerült szereznie. Ha blogot fogok írni, azt is kommentezik majd, nyilván hozzászokom jobban az ilyen jellegű rosszindulatú kritikákhoz és oda se neki.
Csak pont Timivel való msnezésem után írta, aki energiáit nem sajnálva órák hosszat azon vitatkozott velem, ne merjek naplót írni, mert szerinte nem közelíti meg a Rózsaszín hús színvonalát. Meg milyen hülyeség naplót kiadni, mert olyan olvasónak, aki nem ismer, furán raktározódom az agyába, éppen ezért ez a bejegyzés eléggé szíven ütött és rögtön meg is kérdeztem Timit, nem ő írta-e, ő viszont kissé kiakadt, mit gondolok róla, mondtam, mindenkiről a legrosszabbat, ha a barátnőm akar maradni, ezt meg kell szoknia, de azért bocsánatot is kértem tőle és mondta, nem probléma. Timivel már eléggé sok mindent átéltünk együtt, remélem ez így is marad.
Egy másik kép, amire rá vagyok kattanva – Tóth Angelika
„Szerintem” kommentes szerint viszont sokat foglalkozom mások véleményével, szerinte érdekes egy fiatal lány élete, hogyan bolyong a világban. Ennek nagyon örültem és Katalin szerint is, (a pszichológusom), aki most, ha itt lenne, ugyanezt mondaná, de nincsen itt, felhívni meg már nincsen kedvem, mert úgyis tudom, mit mondana. Inkább majd a jövő hét pszichoterápiás ülésein feldolgozom, Remi, Szabodani és Szerintem véleményét és azon is fogunk izélni, hogy miért hatott ez rám ennyire, hogy lehettem olyan hülye, hogy ismét felvettem labdát, ahelyett, hogy dobtam volna el a picsába, minél messzebbre.
Mintha mindenkivel lefeküdnék, de ha ezt tettem volna se lenne senkinek semmi köze hozzá, ráadásul alig volt sajnos író pasim. Az írók annyira önzőek és exhibicionisták és betegek, ebbe magamat is beleértem, hogy két ilyen alkat nem jön ki jól egymással. Vicces. Egy színész, vagy filmrendező jobban arra van kényszerítve, hogy együtt működjön másokkal, vagy egy táncos, míg egy író csak otthon ül és nyomogatja a gépét és elképzeli, ő a nagy zseni.
A mai nap is sokat láttam állatkáimat, tekintve, hogy „beteg” vagyok fizikailag, már jobban vagyok, hogy nem mozdultam ki, csak éjszaka sétálni. Angelikával is jó volt levelezni, ő például azt mondta csodálja, hogy ennyire kitárom magam, ő erre képtelen. Mondtam én is csodálom magamat érte, és hát elgondolkodtató mennyire érte meg. Szóval ők:
„Szerintem” nevű számomra legkedvesebb kommentesem biztos halálra unja ezt a részt, mert lelkizek min?, a legaktuálisabb lelki problémámon, a naplómon, de mindig van min lelkizni, idézem:
„Szerintem túl sokat foglalkozol azzal, hogy ki mit gondol az írásaidról, és ez sok energiát vehet el tőled. Ha ez kerül szóba a naplóidban (amit egyébként nagy élvezettel olvasok), akkor ideges leszek. Amúgy el tudom képzelni, hogy ezzel a törekvéssel és íráskészséggel előbb-utóbb kiadó is jelentkezik nálad. A naplóban nekem azok a részek tetszenek, amikor a hétköznapokról írsz (bárhogy is nézzük, jó olvasni, hogy ma egy fiatal hogyan kavar, hogy munkához és lehetőségekhez jusson). De az is, ahogyan a pszichoanalízisben szerzett tapasztalataidat megosztod az olvasókkal.” Szóval „szerintem” most nagyon bánatos, mert lelkizek a naplómon és nem az izgis történésekről írok, amik csontra nem történnek velem most, mivel itthon vagyok betegen, úgyhogy lelkizek. És ezeket a fantasztikus lelkizéseimet megosztom az olvasókkal.
Azért pedig, hogy felhívjam a Katalint azzal, hogy most Remi mit írt, teljesen fölösleges, mert a Szabodani kommentje után is felhívtam kétségbeesetten, hogy most mi lesz úristen, mit mertek nekem ideírni, átküldtem neki e-mailen is és csak annyit mondott, hogy bírni kell a kritikát, meg higgyem már el, jól írok és a napló is jó. Nekem ugyanis kevés az önbizalmam minden látszat ellenére. Tulajdonképpen ő bíztatott publikálásra is, amikor megmutattam neki 2004-ben regényem részleteit, amiből akkor 500százezer karakter volt meg, de előtte már 12 éve folyamatosan írtam, szóval akkor tartottam kb két millió karakternél mindennel együtt publikálás nélkül, de nem mertem elküldeni sehova, mert rettegtem. Az első 10ből , akiknek elküldtem 3 közölt, a Prae pedig felkarolt. Felkarolása két évig tartott, mivel nem fejeztem be az ígért regényemet, tudom, ha most Katalint felhívnám ugyanazt mondaná, nyugodjak meg, nincsen semmi baj, jól írok, jó a naplóm és akkor mi van? De ebben igazándiból nem is csak Katalin véleménye számít, hanem az a rengeteg visszajelzés amit kaptam, meg hogy B. Endre két évig rajongott a szövegeimért, amíg nem tértem át regényről a prózaversre. Mondjuk Katalinnak a prózaverseim is tetszenek és állítása szerint nem azért mert a pszichológusom, mert volt akinek nem tetszettek neki a szövegei és azt is megmondta. Ezt a nyugi szöveget én is el tudom mondani magamnak,
mélyebb ügyekbe meg telefonon úgysem lehet belemenni,
azonkívül lehet nem ér rá, és megzavarom. Az őt inzultáló telefonjaimat ugyanis igyekszem a minimumra csökkenteni. Azt meg hogy hogyan írok (kedves „szerintem”) úgyis az idő dönti el. Az örökkévalóság.
Mint ahogyan Sissoval amikor megismerkedtem aki mindig annyi támadásnak van kitéve, ő mondta, hogy le kell szarni az ilyet, hiszen ha nyilvánosságot vállalsz, annál többen fognak gyűlölni és annál többen szeretni.
Az életem teljesen átalakul Litera napló szakaszokra felosztva, a tegnapival egy csomót késtem, a maival nem akarok, de sikerült, már ettől is rosszul vagyok. Ráadásul a tegnapit ötször olvastam át, ezt nem tudom hányszor fogom.
A szobám ahol alkotok - és én - minden nap egy kép rólam
– ez volt a megállapodásom magammal, csak annak a bemutatására, hogy mennyire is változó az ember arca nap nap után
Ami a legjobban kikészít, hogy mindenki Kapolcson van. Nekem is ott kellene lennem. Átvertek minket az Anikóval, ezért nem vagyok ott. G. negyven milliót ígért neki és másfél milliót pedig nekem irodalmi estek szervezésére mások kifizetésével együtt és tekintve, hogy ingyen dolgoztam végig öt estet a Godot Galériának, ez jól hangzott, hogy ezért pénzt is kapok. Amúgy arra ráment a szigorlatom és iszonyú mennyiségű időm, de legalább megtanultam, hogyan kell azt csinálni, ez a haszna volt. Nevet is adtunk a dolognak Anikóval: Irodalmi Udvar. Megvolt minden program, 10 napra egy, de miután csalódtunk G.-ben, (a hazugságaiban), azt hittük, a másik még mindig jóban van vele. Eldöntöttem többet nem beszélek G.vel, nem hiszek el neki semmit, mert háromszor vágott át effektíve úgy, hogy teljesen mást mondott, mint amit előző nap, ráadásul úgy tett, mint aki nem emlékszik rá, vége, többé nem állok szóba vele. Ezt Anikó is eldöntette, (kb. ugyanakkor, mint utólag kiderült), mert neki negyven milliót ígért, és abból sem látott senki semmit, de mindketten azt hittük a másikról, hogy még nagy pajtása G-nek. Így nem kerestük egymást és úszott az Irodalmi Udvar. Csak miután már mindenkova ki volt plakátozva Kapolcs, utána hívtam fel Anikót, hogy mi a helyzet, akkor derült ki, mindkettőnket átvágtak, mi azért nem kerestük egymást, mert G. mutatott be egymásnak. Egy a jócselekedeteiből.
A. azt mondta, szeptemberben keressem meg a jövő évi fesztivál ügyében, addigra fog letisztulni minden. Azóta, ha látok egy Kapolcs hirdetőtáblát, felmegy bennem a pumpa, de Anikóban is, ha csak rágondol az egészre..
Hajnal 2kor Timivel való órákig tartó msn-ezés után, hol az bridzsproblémáit, hol az enyémeket tárgyaltuk, váltogatva, elég jól működött, lementem sétálni az utcára (mivel egész nap nem voltam kint), kivéve délután egy kis időt a kedvenc kávézómban, ahol egy tükörben tudom bámulni magam (jó kis exhibicionizmus) és véletlenül találkoztam Jánossy Lajossal a Bartók Béla úton. Ugyanazon a környéken lakunk.
Jó kis meglepetés.
- Hát mit csinálsz te itt?
- Sétálok.
- Sétálsz, ilyenkor?
- Igen, miért nem jó időpont? Eddig fent voltam és elfáradtam. Ilyenkor sétálni szoktam, hogy kicsit felfrissüljek. – nagyon csodálkozott - És te?
- Én most jöttem a Libellából. Kiraktam onnan vagy tizenkét gárdistát.
- De tényleg, komolyan bementek?
- Persze én raktam ki őket.
- De rendesen, nem volt semmi?
- Semmi nem volt, azt hittem bunyó lesz, de ijedten elmentek, én lepődtem meg a legjobban.
- Nahát ügyes vagy.
- Ez nem ügyesség kérdése. Tudod a hangerő. De nem vagy te egy kicsit túlöltözve?
Mivel a meleg nyári időben volt rajtam egy pulcsi és egy kabát is.
- Meg vagyok fázva.
- Ja igen, olvastam.
- Igen? Olvasod naplómat?
- Persze. Tudod néha belenézek az általam szerkesztett lapba.
Na ezen nevettem. De azért kicsit megijedtem.
- És mit gondolsz róla?
- Hát jó, hát jó.
- Kicsit hosszú, nem? De nem tudtam hogyan meghúzni, mert az első nap csak azt mondták nekem hogy minimum 5000 karakter, de felső határt nem mondtak.
- Értem én, értem én. Ez nem baj.
Tök jókat mondott, megnyugtatott. Azt mondta, tetszik neki, amit csinálok és bólogatott.
- Képzeld, mit írtak a mai kommentbe.
- Mit?
- Hogy én vagyok a magyar irodalmi élet K. T.-je. Ráadásul nem is tudtam ki az, úgy kellett utána néznem.
- És ki az?
- Háááát. Meztelen képek vannak fent róla.
- Ezt is ki kell bírni kisfiam.
- Persze kibírom, oda is írtam a saját véleményemet. Na de ilyet.
Olyan kedvesen mosolygott rám, meg olyan kedvesen sétáltunk az utcán, Lajos átölelte a vállamat és úgy sétáltunk a Móriczig.
- Valaki nagyon komolyan felhívott engem ezügyben telefonon, hogy ki ez a szép nő, és miért beszél annyit.
- Komolyan ki?
- Hát azt nem árulhatom el.
- Értem.
- De ki? Ja, tényleg, ezt nem árulhatod el. Melyik képen nézek ki jól? Ami mindig fent van?
- Az ébredés reggel-en. Belenézek ám az általam szerkesztett lapba. - mondta Lajos viccesen.
- És az este, azt láttad?
- Igen. Jól érzékeltetted a különbséget. – és bólogatott, ez a tegnapi nap után annyira jól esett, meg pont ez volt a célom: érzékeltetni a különbséget és sikerült!
- Én próbáltam meghúzni, de nem sikerült. Mert amikor átküldtem Gabinak a meghúzott változatott, azt mondta a párbeszédeket ne húzzam ki belőle, én pedig pont azokat húztam ki. Ezek után fogalmam nem volt, hogy miket kéne húzni belőle.
- Na kisfiam, én tudok tanácsot adni neked ezügyben.
- Tényleg? De hogyan?
Aztán a Libelláról beszélgettünk, hogyan lehetnek ilyenek, hogy beengednek gárdistákat. Aztán elváltunk és Lajos azt mondta szívesen ad nekem tanácsokat szakmailag, merthogy nekem arra lenne szükségem. Igen, nagyon szükségem lenne rá, gondoltam és milyen jó lenne, ha tényleg adna tanácsokat szakmailag, de kissé meg is lepődtem, meg nem hittem el, mert ilyet még nem mondott.
- De mikor? Nem is tudod a számomat.
- Hát akkor felírom most.
Rendesen y-al írta a nevemet. Azt is mondtam neki, az volt a tervem, hogy minden nap felteszek magamról képet, de ezt a tervemet megváltoztattam. Végül rájöttem, hogy nem fogom ezt a tervemet megváltoztatni, mégiscsak felteszek képet magamról a mai napról is, ugyanis talán a képek miatt gondolja rólam egyvalaki ezt a K.T.és dolgot, de ki nem szarja le, most emiatt mit változtatgassak. Aztán írtam egy korcsolyázó lányról, A korcsolyázó lány jövőképe című-t, az ICA-nak küldöm majd el, kislánykoromban mindig is szerettem volna korcsolyázó lány lenni, de azért annyira nem lehet jó nekik.
Ez a történet, amit kidolgoztam, feldobott, vannak benne lírai részek is, de nem prózavers, csak olyan egyszerű. Olyan, mint amilyen szövegeket régen írtam, mielőtt még elhajlottam volna az elméleti vonalba. Mert leveleztem az ICA (www.irodalmicentrifuga.hu) szerkesztőivel és a következő téma az olimpia, testiség, jövőkép lesz és hirtelen nem tudom hogyan, de kicsattant belőlem a szöveg, beleképzeltem magam egy korcsolyázó lány sorsába, mennyit kell megfelelnie és miket kell átélnie ahhoz hogy a csúcsra jusson, szerintem nem túl egyszerű neki.
A gondolkozásiam, agymenéseim után következtetésem: végülis teljesen mindegy, melyik könyvem jelenik meg előbb, csak jelenjen meg valami. Mások sorsába is bele tudom élni magam, történeteket is tudok írni, nem csak prózaverseket, a jövő ennek a bizonygatására is fog szolgálni. Azonkívül tudom ezt a szöveget is még x ezerszer meg kéne húznom, de nincs időm rá, őrült késésben vagyok leadás tekintetében.
A korcsolyázó lány viszont csak 4500 karakter, sikerül betartanom a határokat. Közben arra gondoltam át kéne írnom az egész Rózsaszín hús-t olyanra amilyen régen volt, még azelőtt mielőtt tanácsolták volna nekem ezt a formát, hogy egy mondat legyen egy bekezdés. Nem tudom.
Csak azt, nekem kell eldöntenem, és nem másnak.
Végül a kedvenc képem. Ki az a harmadik személy?
Tóth Angelika: The third person
Hozzászólás
Szia! A csókos dolgot csak viccből írtam le, hogy legyen valami üdítő is a dologban. Mert annyira nyomorultnak éreztem, hogy amint odajött a Levente, te rögtön hirtelen észbe kaptál és kezdted megváltoztatni a véleményed. Igenis mondtad: ilyen jó irodalmi esten még nem voltam, nagyon nagyon tetszenek a szövegeid, mert ezek igazi női szövegek, (amikkel ritkán találkozni) - még ezt is hozzátetted sajnos) nagyon nagyon gratulálok ahhoz, hogy ilyen bátor vagy és ennyi embert ideszervezél és hogy milyen jók itt az energiák. És hogy ezt mind te teremtetted, mondtad nekem, ez fantasztikus. Az írói munkásságomról roppant sok szót ejtettél, sőt csak arról szinte, a végén pedig amikor Levente odajött jelezted nekem, hogy nekem férfi szerkesztő kell. (ezt inkább Levente kezdte és te akkor kaptál észbe, hogy éppen az ellenség kerítésének finom vonulatait dícséred, azt akit a pasid nem szeret. Ezt nem értettem hogyan függnek össze a nem-ek a szövegemmel, de a toalettben kifejtetted, nekem nem is férfi szerkesztő, hanem férfi kell. De hogy ennek a szövegeimhez mi köze, hogy van-e pasim vagy nincs, még akkor sem értettem.. Sajnálom, hogy ezekre nem emlékszel... Úgy látom neked is, xy... fényében, kissé szelektív..... Nem tudom mit értesz irodalom iránti (úgy gondoltam érdek nélküli lelkesedésemen. Ha író vagyok, akkor az már érdekkel jár? Hogyan lehet érdek nélkül lelkesedni és milyen érdekkel?
Kedves Veronika! Nyilván másfél hónap távlatából nehéz visszaemlékezni szavaimra, így a tisztánlátás kedvéért felidézem neked a Godot Galériá-s est után elmondott véleményem lényegét. Megdicsérve az irodalom iránt tanúsított (akkor még úgy gondoltam: érdek nélküli) lelkesedésed, gratuláltam az est megszervezéséhez. Amit viszont nem tettem: nem „csaptam litániát” a női szövegekről, nem mondtam, hogy valamennyire is élvezem azt, amit csinálsz, írsz, nem mondtam, hogy három-négy irodalmi estre járok hetente, és nem mondtam, hogy ilyennel még nem találkoztam. Írói munkásságodról nem ejtettem szót. Végezetül pedig kívánom neked, hogy megtapasztald: csókot nem csak elhallgattatás céljából adnak a férfiak... Kiss Henriette
szia, én a VamDesignból a Bánki Ákost ismerem és őt nagyon szeretem. Ő egy festőművész. Az egésznek a hátterét, meg a nagyfőnököt nem ismerem annyira, de az tudjuk Ákossal, (akik nyitnak nemsokára egy új helyet) hogy szeretnénk minél több új akciót szervezni közösen, amiben találkoznak a művészetetek, jelenleg a képzművészet és az irodalom, mert mi erre vagyunk rákattanva. (meg perc táncművészetek, perforrnanszművészetek) Pályázunk is rá, meg próbálunk minél több pénzt szerezni szponzoroktól, de ez a része elég nehéz. Ennyi. A Kiberiádát nem én mutattam be, hanem Gáspár Tamás, én a Mikó Csaba: Ttestinség könyvét mutattam be aznap, meg még két képzőművészt. Érdekes, amiket a könyvkiadásról írtál. Miért szerinted olyan nehéz? Én még kevés helyen próbálkoztam, Jaffa, I.A.T még , de ők még nem válaszoltak.....
piszkorfrednek - bocs de engem nagyon érdekel mások véleménye, ha negatív, ha pozitív akkor is. "Szerintem" meg a kedvencem, úgyhogy nehogymár a saját szövegem utána ne írhassak AZT AMIT AKAROK ÉS PONT.
Ha választanom kéne a Magvetőt választanám, de az nem ad ki, mert Király Levente utálja a szövegeim, nem úgy mint a csaja. Szóval amíg ő ott van, esélyem sincs. A barátnője a legutóbbi Godot Galériá-s esten litániát csapott le nekem a női szövegekről és hogy ő mennyire élvezi azokat, amiket én csinálok és hogy ez az est, meg az egész, hogy ő hetente három-négy irodalmi estre jár, de ilyennel még nem találkozott, ahol tényleg mélyen belemennek a témába és hogy nagyon eredeti amit csinálok, egy igazi női dolog, aztán odajött Levente, nagyon csúnyán nézett rá, hogy hogy mer ilyet mondani pont nekem, az ellenségnek és effektíve elhallgatta, elvitte onnan és befogta a száját .... a szájával :) Pedig Levikét, hadd személyeskedjek kicsit én is, én hívtam meg az estre. Ha a Magvető nem, tök mindegy ki ad ki. Most a Rohamra vgyok rákattanva, jó a terjesztésük és tetszik az az új hang, amit nyomni akarnak. - de a nayg vágyam a magvető volt, ami Laurának sikerült (jól kátszott, jobban mint én), nekem nem. Bármlyik könyvkiadó kiadhat, örülök neki!!!!! - csak országos terjesztése legyen... - De nem nagyon ákltam még rá a témára, még kevés helyre küldtem el....
olyan szánalmas, olyan sírnivaló ez az egész. Vagy ne írj, vagy ne reflektálj ennyit arra, hogy ki mit mond. Az élet ehhez túl rövid.
erre azt szokták mondani - de ez is közhely - biztos freudi elszólás volt.-...
nyomtatás - akartam írni
És a nagy dilemma ma az tudod, hogy nyilván egy prózaverskötet kevesebb emberhez jut el, mint a regény fogaszhatóság szempontjából, mert a prózaverseim sem annyira életszerűek, mint mondjuk Laurának, aki a hétköznapokról ír, a szexualitásról és egy csomó mindenről, ami zseniális, (mármint az írásmódja) és eladható. Is egyben. Tudod csak annyi, hogy bárki, DE BÁRKI, aki bemegy a boltba megvásárolhassa a könyvet, totál ismeretlenül és beleolvashasson. Ez megvan a honlapnál is, de az mégsem olyan, mint egy könyv.... Bár tudom digitalizálódik a világ, de könyv! könyv! könyv! a papír szaga a nyomatás
Csak annyi, hogyha kiadja valamelyik könyvkiadó (amit remélek), rengeteg általam nem ismert potenciális olvasóhoz jut el és minden írónak ez a nagy vágya. Csak annyi, hogy 'terjeszteni a vírust' minél több emberhez jusson el a szövegem. Ezt egy könyvkiadás meg tudja oldadni szerintem.:) kedves szerintem. Mindenképpen olyannál akarom, akinek jó a terjesztése, ez létszükséglet nálam.