A napló ma utazik, Észak-Dél háborúja ma véget ér, Siófok és Almádi békét köt. „Emlékszem, hajóval átmentünk Almádiból Siófokra”, énekelte a dalnok a hetvenes években, megelőlegezve a kiegyezést. Nem volt könnyű, soha sem az. A Balaton északi és Déli partja között feszülő, majdhogynem antagonisztikus ellentét feltehetőleg az osztályharcok történetével egyidős, az itt élők, legfőképp az itt nyaralók kölcsönös gyanakvással figyelik egymást emberemlékezet óta, a Déli part sekélyességével szemben a naplementés aranypart mítosza áll, az Északi zordságával a pannon vidék bukolikája. Plusz Siófok versus Füred. A Déli part itt maradt általában alul, ebben állt vesztésre folyamatosan; Siófok, mint epiteton ornans, embléma és billog, ott maradt a homlokán. Mindenki tudta mindig, hogy a Déli part nem Siófoknál kezdődik és ér véget, legalább Balatonmáriáig húzódik biztosan, nota bene az elmarasztalók köréből csak mutatóban voltak néhányan Siófokon, ahova a rabiátus költői képzelet eldiszkósított, tornatanárzenésített éjszakákat, végtelenített butiksort, fukszos gengszterek hadseregét rémálmodta. Nem állítható, hogy minden alapot nélkülöző előítélet eresztett gyökeret Almádiig ágazóan az Északi parton, de jómagam például – ezzel szembesültem az elmúlt napon – Siófokon, öntudatra ébredt fejjel soha nem voltam, az Északi parton Földvárig jutottam, ott töltöttem az első gimnáziumi évet követő első, igazi, szabad nyarat vidám sorstársaim társaságában, ahogyan kevésbé vidám sorstársaimmal végeláthatatlan utazásokat tettem Földvárt akkor csak érintve ezen a parton, amikor a Marcali helyőrség, az Ausztriából várható imperialista támadás ellen felfegyverkezett laktanyájából a fensőbbség döntése ezt lehetővé tette, utaztam zúzmarás hajnalokon, a Balaton parton. A földvári nyár időlegesen mérsékelte a szemben állást, pontosabban: senkit nem érdekelt akkor sem dél, sem észak, mindegy volt, hol vagyunk, sör legyen, ennyire egyszerűek voltunk, na jó, csajok még, ha másként nem, szemmel kísérhetően, a KISZ-táborból. A Marcaliból induló vonatokról most sok szót nem ejtenék, katonatörténetekkel nem kívánnám feltartani az olvasót, nem anekdotáznám szét azt az időszakot.

 

Viszont ezen a nyáron meglett Siófok, hullámok szárnyán és hajóval indultunk A. barátnőjéhez és családjához, ahol tényleg Siófok várt bennünket, ahogy képzeltetett, butiksorral, dzsipekkel, kalauzszőke csajokkal; hűen a napló leitmotivjához: kínai szabadidővel. A kikötő viszont szédületes koncerttel fogadott, zenével húros és ütőhangszerekre, az árbocok, a kötelek és hajótestek szédületes játékával.  Amint átverekedtük magunkat a fenti sorfalon, kinyílt egy másik város; száz év fenyőliget-övezetben bujkáló-magasodó, legyezőszerűen széthajtogatható építészettörténetét lehet bebarangolni; a századforduló légies faverandáival, a hatvanas évek bungalószerű eszköztelenségével, a hetvenes évek mozaikos, üvegtéglás modernizmusával, a nyolcvanasok rongyrázó magamutogatásával, a kilencvenesek egyszerre mignonszínektől csöpögő és robosztusan tolakodó anyagdömpingjével, és persze néhol a mind építészetileg, mind büntetőjogilag elévülhetetlen sufnikkal.

 

Meglett Siófok ekképp, visszahívogatóan meg, miképpen meglett egy odafele sokat emlegetett stop is, lábhoz jött úgymond, amikor a délutáni hajó helyett a korábbi buszt választottuk, autó fékezett mellettünk, szalmakalapos hölgy pattant ki belőle, Füredre szeretett volna eljutni, ide keveredett, ő sem tudja hogyan, mire én mutattam az utat visszafelé, hogy az elágazásnál majd balra, és már búcsút, jó utat intettem, amikor A. talpra esetten kapcsolt, mi is arra megyünk, nem ülhetnénk-e be, kérdezte, mire a hölgy a legszívélyesebben nyitotta az autót, vele tartottunk, kalauzoltuk Almádiig, a hölgy, amint meglátta a Balatont, szerbusz Balaton üdvözléssel köszöntötte, majd miután sikeresen lebeszéltem, hogy bármely az útba igazító táblánál elforduljon, Almádiban elbocsátottuk, hogy innen csak tíz percet kell kibírni eltévedés nélkül, és rögvest Füreden lesz.