hirdetés

Exkurz: Nyugat(ra)

2008. február 6. - Tatár Sándor

Ezenközben – ez a határozott benyomásom – Kosztolányit, többé-kevésbé az alapító atyákhoz illetve a folyóirat arculatát alapvetően meghatározó szerzőkhöz tudvalevőleg nem tartozó Füst Milánt (meg talán a Babits-tanítvány, de amúgy „nem csont nélkül Nyugat-os” Szabó Lőrincet) kivéve* nincs a hajdani folyóiratnak olyan emblematikus alakja, akinek művét elevenebbként (számottevően elevenebbként) tartaná fönn és készenlétben a kulturális emlékezet,  
s akinek műve elevenebb ösztönzés-forrásul szolgálna a ma íróinak, mint a Nyugat e pillanatban szintén múzeumi tárgyakká szikkadt ellenfeleié, teszem azt, Herczeg Ferencé vagy akár Németh Lászlóé.
hirdetés

(Kis előrevetés: Ma két napló-olvasó is megkérdezte … hogy is mondjam? Hogy’ bírom a gyűrődést. – A tegnapi naplóban szereplő Dorottya [a változatosság kedvéért kávét fogyasztottunk együtt a – még épp üzemelő – könyvtári büfében] inkább tárgyszerűen, az időstrukturálás aspektusából, afelől érdeklődött, hogyan, mikor írom a naplóbejegyzéseket. Ez azért, nyugtattam meg, sem nem akkora mű-, se nem akkora bűvészet: nem tartok ám én paralel annyi projekt-vasat a tűzben [bár lassú, piszmogós embernek a kevés is sok lehet], meg hát most épp ganz und gar számíthatok Szülőtársra; ottan van a gáton. Bedecs Laci [kollégám a könyvtárban] viszont lényegre- és pszichére-törőbben azt kérdezte: Nagyon nyomaszt? [Már hogy a napi penzum.] Elárulta a szemfüles exegéta – ami különben megtippelhető volt –, hogy ennek, a nyomasztó [nyűg-?] érzésnek a lehetőségére vagy tán inkább veszélyére mindenekelőtt a tegnapi bejegyzés „karakterbeszolgáltatási kötelezettség” szintagmájából következtetett. Érdemben nem válaszoltam neki, nem volt klasszikus-zavartalan párbeszéd-helyzet; most megkísértek valamiféle választ. – Nem igazán nyomaszt, legalábbis nem az a legfőbb jellemzője, hogy nyomasztana. Viszont alighanem mindenféle napló, egy eleve a „nyilvánosságnak” szánt diárium meg kiváltképp: indiszkréció saját írójával szemben. Úgy értem, egyfajta számvetéskényszer, picikét sarkítottan mondva: a vallatottság helyzetébe hozza. Iskolapéldája ez az ambivalens helyzetnek: üdvözölt, mert „elvben” a javunkat szolgáló kényszer egyfelől, terméketlen molesztálás (mert hát mi is derülhetne ki?...) másfelől. – Én azt képzelem, hozzávetőleg világos voltam, de explikálom, mire gondolok. Ha az ember „nyilvánosnaplót” ír, s ez – tapasztalati tény – nehezére esik, mégpedig elsősorban a rögzíthető vagy legalábbis a megosztásra-megörökítésre érdemes események, benyomások, új tapasztalatok, fölismerések hiánya, szűkös-sége folytán esik nehezére, akkor nehéz vagy éppenséggel lehetetlen elrejtőznie a kérdés elől: Miért is élsz te úgy, Barátom (aki azért, minden kötelező szerénység mellett is és többekkel egybehangzóan a kultúra címzettjének/fogyasztójának, sőt, [igen] szerény léptékben gyarapítójának is tartod magad), szóval miért élsz úgy, hogy a napi élet- illetve élményanyagoddal egyre-másra oly bajos legyen egy, akár csak félig-meddig is virtigli naplóbejegyzést megtölteni? Ezt a kérdést most persze lebegve hagyom itt [kisöpörni, remélem (nem) tudom majd a horizontomról]; annak bizonyságául, hogy – hiszem – nem misztifikálom vagy dimenzionálom túl a naplóírásnak ezt a [minimum potenciális] számvetésre szorító voltát, az egyik, közvetve-közvetlenül Angelus Silesius inspirálta párversemet idézném, mely egyben a Requiem c. kötet utolsó, azaz kitüntetett helyzetű verse. „Nem halsz meg, légy nyugodt, addig, míg meg nem érzed, / Mért kellett éppen ott, s épp úgy, ahogyan, élned.” – Miért, hogy ez a bizalom avagy magabiztosság prózában rögvest ingatagabb-illékonyabb, mint egy lapidárisabb[nak lenni igyekvő] versben?...)

Szürke-ködös napra ébredtünk; mintha a november sminkjét-imázsát irigyelte volna meg a különben vagy legalábbis jámbor óhajunk szerint már a tavasz ígéretével terhes február. Ezzel együtt jeles nap volt ez: ma volt az óvodában az actus solemnis: a jelmezbál. Én természetesen ma is az olvasó népet meg a családi kasszát szolgáltam, ahhoz pedig meglehetősen korán kell itthontól elstartolni, így megint csak családi informátoromtól tudtam meg, hogy csemeténk számára a dolog nem alakult hidegzuhany-mentesen. (Sebaj, szokja csak lassan – jó, persze: nem mindegy, hogyan –, hogy siker helyett orrbavágó gereblyenyél is fogadhatja.) Mikor házi gyártmányú fáraó-jelmezében bevonult (szabad részvétet érezni irántunk, természetesen, de a kollekció kulcseleme, mondjuk így: Tut-Ankh-Amon maszkja/feje, mi tagadás, készáru, valami képeskönyv melléklete volt, az öltözék többi darabja [textilfestékkel díszesre pingált póló stb.] volt csupán barkácsmunka), szóval amikor fáraóként megjelent a színen, egy (szemlátomást vásárolt vagy kölcsönzött) tigrisjelmezben ott pompázó kolléga azonnal beleverte a csúfot Lőrincünk adjusztálásába. Vulgo: lefikázta a nyilván izgatottan és elismerésre vágyón színre lépő fáraó szerelését. Óvónéni, úgy hallottam, nem habozott rendreutasítani a fennhéjázó tigrist, de helyrebillent-é, pláne azonnal, egy megroppantott lelket az ilyen deus ex machina? Gyógyflastrom lehetett (volna?) a Gyermek sebén – csak nem tudom/tudjuk, kellő súllyal tekintetbe tudta-e venni ezt a tényt –, hogy kiderült: a gúny-nyilazó óvodástárs nem tudta, minek kellene látnia, miként kellene azonosítania ezt a kék-arany-fehér maskar…, mármint figurát, mert arról, hogy mi fán terem egy fáraó, arról ő bizony nem bírt semminő ismerettel.

Hogy hogy-miként csippentettem le a könyvek tárában olvasására egy kis privátidőt (no, nem sokat, és sajnos nem egybefüggőt), arról nem szólok: részint elég evidens, hogy könyvtáros-ember, ha már körül van rakva ingerforrásokkal, legalább megpróbál egy kicsinyt azokból torkoskodni is, másfelől mégis ellenem fordítható beismerés (lenne) ez – kiderült (hál’Istennek), hogy a litera képernyőjére menekített információk, bizalmas és bizalmatlan közlések nincsenek biztonságban a kollégáim elől.
     Tudniillik – ezt még nem mondtam – pársoros e-mailjében egy másik könyvtárostárs is tudnom adta: olvas, s egyben, tanácsként, a lelkemre kötötte: de most aztán járjak szorgalmasan kulturális eseményekre, nehogy aztán élmény-, következésképp témahiányban szenvedjek!
     Nemcsak az engedelmesség okán, egyébként is fölkerestem volna ma, munka után a PIM Nyugatnak szentelt (pontosabban a Holmi „100 éves a Nyugat” számát bemutató, s ehhez kapcsolódó beszélgetésre invitáló) rendezvényét. A „pódiumon” Gergely Ágnes, Lackfi János, Márton László, Réz Pál, Várady Szabolcs; a beszélgetést Kelevéz Ágnes vezette. A (szerintem rettenetesen túlfűtött) termet, ha nem is székről-székre, de megtölti a hallgatóság. Ez vélhetőleg több mindennek szól; biztos vagyok benne, a Nyugat mellett a Holmi tekintélye sem közömbös (bízvást mondható, hogy a Magyar Csillag, majd az Újhold – amelyet, emlékszünk, kiváló évkönyv-sorozat formájában „folytattak”[?], „támasztottak föl”[?] az egykori szerkesztők és fiatalabb „szövetségeseik” a ’80-as évek második felében – megszűnése óta egyetlen más periodikát sem hasonlítottak annyiszor a Nyugathoz, mint Réz Pálék Holmiját), meg egyébként is, nem elég (mondhatnám némi, egyébként épp ebben az esetben vitathatóan indokolt malíciával) műveltnek lenni, műveltnek és mit-sem-apadó érdeklődésűnek is kell látszani.
     Nem tudnám megmondani, miért, de az az érzésem, hogy a többség „mégiscsak” a Nyugat, az embléma, a legenda és ennek 21. század-eleji értelmezhetősége-megszólaltathatósága-kontextualizálhatósága kedvéért jött most ide. Nem azért, mert erre történetesen magam is eljutottam, de egy ilyen, illetőleg épp egy ilyen rendezvényre aki teheti, annak az írástudónak el kell jönnie. Nem (nem első sorban) a „tiszta irodalom” és nem csupán az emlékezés illetőleg az „emlékeztetve levés” kedvéért. Hanem mert a helyzet, amelyben egyáltalán megidézhető a (sem szerepét, misszióját, sem szerzőgárdáját tekintve nem egynemű) Nyugat és „köre”, izgalmas és sajátságos. Függetlenül a legendás folyóirat jelenkori feltámasztási(?)/folytatási(?) kísérleteitől, nem tudom, van-e (az az érzésem, nincs) ma olyan jelentős irodalmi alkotó, műhely vagy csoport, aki/amely, ha nem is feltétlenül mint elődjére, idoljára vagy mint zsinórmértékre, de ne minimum, mint valami megkérdőjelezhetetlen minőség megtestesítőjére, vagyis végső soron mégiscsak mint etikai és esztétikai mértékre tekintene a Nyugatra, még ha ez utóbbit, az esztétikait (amelyet egyébiránt a folyóirat fennállásának bő 33 esztendeje alatt alighanem nehéz volna változatlannak látni s ilyeténképp néhány szóban jellemezni), tehát még ha a Nyugat irodalmi eszményeit nem kívánják is önmagukra alkalmazni. Érvényes hívószó maradt a Nyugat, az („mikor mi kellett”) újítás és az értékvédő konzervativizmus váltógazdaságának, a minőségnek, a művészet öntudatos autonómiájának szimbóluma. Ezenközben – ez a határozott benyomásom – Kosztolányit, többé-kevésbé az alapító atyákhoz illetve a folyóirat arculatát alapvetően meghatározó szerzőkhöz tudvalevőleg nem tartozó Füst Milánt (meg talán a Babits-tanítvány, de amúgy „nem csont nélkül Nyugat-os” Szabó Lőrincet) kivéve* nincs a hajdani folyóiratnak olyan emblematikus alakja, akinek művét elevenebbként (számottevően elevenebbként) tartaná fönn és készenlétben a kulturális emlékezet, s akinek műve elevenebb ösztönzés-forrásul szolgálna a ma íróinak, mint a Nyugat e pillanatban szintén múzeumi tárgyakká szikkadt ellenfeleié, teszem azt, Herczeg Ferencé vagy akár Németh Lászlóé. Hogy, egyik példa gyanánt, az épp mostanság többször tematizált illetve lehetséges okokra visszavezetni próbált evidenciára (úgy értem, tapasztalati evidenciára) emlékeztessek: nincs eleven, megszólítható/megszólítani akart Adynk. Lehet, hogy a középiskolások körében még van; ami napjaink magyar „magaskultúráját” illeti, kétségkívül vannak hivatkozások, hommage-értékű utalások, sőt szövegek, vannak az elődként, sőt akár mesterként való vállalásként érthető gesztusok (Kemény István, Térey stb.), ezzel együtt (azt gondolom, leszögezhető): nem csalogattuk ki a (kelléktárából persze a spleent sem nélkülöző, mindazonáltal) szenvedélyesen élő-író-polemizáló-hadakozó költőóriást az irodalomtörténeti salabakterek kemény kötéstáblái közül és nem ültettük az asztalunkhoz. – Bocsánat, hogy így belebonyolódtam. Természetesen nem tulajdonítom magamnak a spanyolviasz-föltalálás érdemét. – Annyit akartam mondani: szerintem jó, tényleg továbbgondolásra indító beszélgetés volt, ámbár hatásának teljesebb kibontakozása érdekében nyilván nem árt (sőt) hozzáolvasni magának az illető Holmi-számnak az anyagát.

Hát így. Olvassanak Nyugatot, kedves Barátaim! Nálunk (ha még nem mondtam volna, ez az Akadémiai Könyvtárat jelenti) szabadpolcos. És egyelőre még nem adták bérbe egyéb célra a büfét…
 
 
 
------------------------------------------------------------
* Móricz „státuszával” nem lehet tudni, mi van – Balassa Péter tudomásom szerint „magával vitte a sírba” tervezett és elkezdett Móricz-monográfiájának a nagyobbik részét, Szilágyi Zsófi készülő munkájából még csak részletek olvashatók.

Tatár Sándor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.