Akik írnak, szinte mindig a Nagy Riport eljövetelére várnak, arra, hogy ott legyenek, ott végre, „ahol történik valami”; s le-föl szaladgálnak kis izgalomért, izzó információkért, a tudás tömény ópiumáért. Utaznak a világ különböző pontjaira, olyan helyekre, ahol szörnyűségek történnek, ahol az emberi kegyetlenség és nyomorúság az idő és tér éppen azon pontján szerencsétlenül találkozik. S ha ott vannak, mihez kezdenek? Hírt adnak? Riportot készítenek? Díjat, pénzt, sikert szereznek? Én nem akarom megírni a Nagy Riportot, s nem vágyok szörnyűségekkel terhelt vidékekre sem. Nem fogok kamera elé állni golyóálló mellényben, s nem tudósítok gyilkosokról. És végképp nem akarok felületeket gyártani a képzelt lényeg elkendőzésére. Arra ott a bulvár. Vegye, akinek az kell. Amikor megkaptam ezt a lehetőséget, hogy a Litera netnaplóját írhatom hét napon át, arra gondoltam, hogy azért sem fogom leírni, hogy éppen hol fáj és mennyire, hogy milyen a viszonyom anyámmal, hogy apám mért volt olyan amilyen, s hogy mit gondolok a nőkről. Igen a nőkről, akiket az utcán, városban, emberek között, szerelemben, evés közben, ahogy a leejtett aprópénzért hajolnak, ahogy takarítanak, ahogy végtelen természetességgel egyszerre szuszog bennük a nő és az élet… nem, még róluk sem. Elhatároztam, hogy utazni fogok. Helyekre és emberekhez. Akiket fontosnak vagy valamiért jelentősnek tartok. Nem mindenkihez és mindenhova. Csak ahogy a szél letesz. Tehát ez csupán amolyan véletlenszerű metszet. Ahogy alakul! Lehet, hogy nem is érek oda mindenhova!? Lehet, hogy fontosabb lesz egy hang vagy egy madár szárnycsapása! Utazok, s még csak nem is ezt az utazást rögzíti a napló. Ha van kedvük: kérem, utazzanak velem, s ne várjanak különösebb izgalmat, mint csupán azt az apró fénypont keresését, ami önökben, bennem, s valamennyi élőlényben benne ragyog. A középpontot keresem tehát, most is, mint mindig és mindenki.