Ez az út visz felfelé?
2007. március 5. - Weiner Sennyey Tibor
Elhatároztam, hogy utazni fogok. Helyekre és emberekhez. Akiket fontosnak vagy valamiért jelentősnek tartok. Nem mindenkihez és mindenhova. Csak ahogy a szél letesz. Tehát ez csupán amolyan véletlenszerű metszet. Ahogy alakul! Lehet, hogy nem is érek oda mindenhova!?
- 2007. március 5.
Pannonhalmáról - Zsennyébe
Akik írnak, szinte mindig a Nagy Riport eljövetelére várnak, arra, hogy ott legyenek, ott végre, „ahol történik valami”; s le-föl szaladgálnak kis izgalomért, izzó információkért, a tudás tömény ópiumáért. Utaznak a világ különböző pontjaira, olyan helyekre, ahol szörnyűségek történnek, ahol az emberi kegyetlenség és nyomorúság az idő és tér éppen azon pontján szerencsétlenül találkozik. S ha ott vannak, mihez kezdenek? Hírt adnak? Riportot készítenek? Díjat, pénzt, sikert szereznek? Én nem akarom megírni a Nagy Riportot, s nem vágyok szörnyűségekkel terhelt vidékekre sem. Nem fogok kamera elé állni golyóálló mellényben, s nem tudósítok gyilkosokról. És végképp nem akarok felületeket gyártani a képzelt lényeg elkendőzésére. Arra ott a bulvár. Vegye, akinek az kell. Amikor megkaptam ezt a lehetőséget, hogy a Litera netnaplóját írhatom hét napon át, arra gondoltam, hogy azért sem fogom leírni, hogy éppen hol fáj és mennyire, hogy milyen a viszonyom anyámmal, hogy apám mért volt olyan amilyen, s hogy mit gondolok a nőkről. Igen a nőkről, akiket az utcán, városban, emberek között, szerelemben, evés közben, ahogy a leejtett aprópénzért hajolnak, ahogy takarítanak, ahogy végtelen természetességgel egyszerre szuszog bennük a nő és az élet… nem, még róluk sem. Elhatároztam, hogy utazni fogok. Helyekre és emberekhez. Akiket fontosnak vagy valamiért jelentősnek tartok. Nem mindenkihez és mindenhova. Csak ahogy a szél letesz. Tehát ez csupán amolyan véletlenszerű metszet. Ahogy alakul! Lehet, hogy nem is érek oda mindenhova!? Lehet, hogy fontosabb lesz egy hang vagy egy madár szárnycsapása! Utazok, s még csak nem is ezt az utazást rögzíti a napló. Ha van kedvük: kérem, utazzanak velem, s ne várjanak különösebb izgalmat, mint csupán azt az apró fénypont keresését, ami önökben, bennem, s valamennyi élőlényben benne ragyog. A középpontot keresem tehát, most is, mint mindig és mindenki.
*
Pannónia középpontja azon dombnak tetején van, amelyet nyolc éve, hosszú éjszakákon át hazafelé buszozva néztem a távolból. Ahogy fénylik. Ahogy feldereng. A szobám ablakából, szép és tiszta időben – ha az ember nekinyomta fejét a szúnyoghálónak – élesen ki lehetett venni Pannonhalmát. Ott állt és fénylett. Ezek voltak számomra a legsötétebb évek, s valahogy elbűvölt az a fény, amely az Apátságból – fényes nappal is – áradt. Erről a fényről beszélt éppen egy hete Maurtis Ferenc a Pannonhalmi Szemle bemutatóján, a Grand Caféban, Szegeden, hogy ezt látta Varga Mátyás szobájában, mikor belépett. Morinak jó szeme van, pengeéles, forma és vonal, hús és vér szakító. A lélekbe lát. Tudom, hogy mit látott.
Öt tízkor indultam a buszpályaudvarról, az első busszal kissé szédülve, mert alig aludtam három órát, tegnap ugyanis a 8 mérföld után még megnéztük Lydiával az Élet értelmét is. Csak azért mondom, hogy érzékeltessem hajnalom. Elmélkedés a buszok között, melyek mintha bálnák lennének, s kicsi planktonokat fuvaroznának fogaik rései közt – igen az utasok nagyobb részét megeszik, felfalják, ha nem ezek a bőgő bálnalovak, akkor azok a meredélyek, ahová kiköpik bendőjük tartalmát, a gyárak három műszakos életdarálója. Amikor az automatizmus megtöri a lelket, s beletaszítja a ráncok és az őszülés nem emberi, és nem öregséghez méltó formáiba. Amikor absztrakt karcokat vés a szalag az arcra, és nem az organikus és szép „kort”. A három műszak éppen úgy emberiség elleni bűntett, mint az atombomba. Ebben élünk, és észre sem vesszük, hogy minden percben elpusztul bennünk neuronjaink valamely utolsó szabad szigete. Az üresség tengerárja a romokat elegyengeti, s végül nem marad más, csak egy sor kisemmizett élet. Van munka és van rabszolgaság. Jó lenne hinni, hogy az emberen múlik, melyiket választja. És van a harmadik, a nemes létforma, az alkotás.
Ilyen alkotó Mátyás, akihez az utam vitt felfelé a rozzant kis falu köves utcáin. A madarak boldog ünneplésben tombolták a közelgő napfelkeltét. Ha az ő nyelvük megérthetnénk, ezt a több százmillió éves ezerféle dialektust, talán megtudnánk valami biztosat is. A lépcsőhöz értem, s a hölgy, aki előttem merevedett bele a hajnalpírral borzolt koncertbe: bevárt. Én kérdeztem előbb: „Ez az út visz felfelé?” – „Nem. Ez a Várba visz.” – válaszolta a legnagyobb természetességgel. Elmosolyodtam. Alighanem, engem tényleg nem ez az út visz. Mindenki másként igyekszik felfelé. Azért vannak módszerek. Ilyen a liturgia.
A bencések miséje mély meditáció. A Nap felkel a domb egyik oldalán, a másikon a Hold lenyugszik. Olyan ritmusban, ahogy ők énekelnek, vagy ők énekelnek olyan ritmusban, ahogy a világ forog. Ahogy a leghátsó padban zümmögtem magamban újra az egyikük mondatait, hogy az apák vétkeiért nem bűnösök a fiúk, s a fiúk bűneiért nem vétkesek az apák – észrevettem, hogy résre kiesett a pad padlójából egy fadarab. Ezt a rést bámultam szinte végig. Egyre mélyebbre és mélyebbre benne. Olyan apró volt, s olyan szép, úgy éreztem valaminek történnie kell itt. A csodálatosan felépített és felújított, a nagyszerű épületegyüttes templomában, véletlenül maradt egy rés. És ahogy ebbe a résbe bámultam, észre véltem venni egy aprócska, zöld lóherét. Nem, nem négylevelűt, csak a kis növényt. Miből nőhetett ki, milyen erős dacból, s miféle angyali életenergiából? Kedvem lett volna benyúlni érte, hogy megbizonyosodhassak: tényleg ott van. S akkor éreztem, olyan lenne, mintha Krisztus sebébe nyúlnék, mintha hitetlen lennék. S többet ért a vízió maga, minthogy az tényleg lóhere volt-e, növényke egyáltalán, vagy hogy volt-e rés.
Mátyásnak irodájában és reggeli közben meséltem erről és az ezeréves fáról, amikor csatlakozott hozzánk Asztrik és Cirill atya. Elmondhatatlan a humor és az alázat keveréke, ahogy ettek, és ahogy megosztották egymással, s ahol tették mindezt. Minőség és tisztesség sugárzott belőlük felém, ahogy legújabb programjuk (gyermekek interaktív körbevezetése) kapcsán rendezett sajtótájékoztató előtt egyeztettek. Valami más történik itt. Valami a szellemért. Valami értünk, magyarokért. Mátyástól búcsúzóban elhoztam a szobanövényének két festményszerű lehullajtott levelét, mintha a falon lévő Holan Sándor fája ejtette volna le őket, oly szépek. A bejáratnál másik ajtóba igazított, ahogy mondta: „Erre szebb!” – s megkérdezte, hogy akkor most merre megyek? Zsennyébe – válaszoltam, s elindultam, mert Lydia már várt, s mert hamarosan meg kell érkeznie két útitársunknak a Perzsa Hercegnek és a szegedi jó boszorkának, Kisorsinak.

Hozzászólás