Ma nagyon fáradtnak tűnhettem, mert egy kis alsós fiú, akivel metakommunikative barátkozom, /vele lehet, mert nem tanítom, felsős vagyok/ megjegyezte: Megkérdezhetem, hogy ön várja-e már a nyári szünetet. Oh, azt hiszem, igen, milord, feleltem. Szóval várom, persze, hogy várom, ki az a hülye, aki nem várja.
 Még pár napig ki kell bírnom valahogy. Ma tanítás után kaja készít, gyerek etet, csomagol, utazik, intersziti, Debrecen, onnan haza, a falu, busz, menetrendszerinti, másnap vissza, Debrecen, felolvas, beszél magáról, mióta ír, mért, ír, mit tudja, ő, dedikál, vissza intersziti.
 De még egyelőre suli, tanítás ezerrel. Egyik órán, egyik javítási órán, egy fiú, miközben ír, elkezdi félhangosan mondani nekem, hogy ő ágyban, párnák közt szeretne meghalni. Megrettenek.  Biztos nem jól hallom, már hallucinálok is. De nem. Folytatja: tetszik tudni azért, mert anyukám is ágyban, párnák közt szeretne meghalni. Zavarodottan kérdezem: persze, Petőfitől vettétek, nem? Mit?, kérdezi és látom rajta, hogy komolyan, nem. Na, most mi lesz? Az apukám meg azt mondta, hogy vagy anyun /?/ halna meg szívesen vagy a kocsmában. És bejött neki. Most már dobogó szívvel rémülten nézek rá.  Csak suttogni merek. Hogyhogy? Kocsmában halt meg. Fellélegzem. Mikor? Öt éve. „Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is…”- jut eszembe, nem is tudom, miért.
 Szünetben igyekszem besurranni a tanáriba. Öt percet szeretnék a tizenötből szánni magamra, hogy mondjuk ledőlök az asztalomra és próbálok pozitívan állni az élet dolgaihoz. Már a kilincsen a kezem, amikor egyik tanítványom megállít, hogy mesélne valamit. Mondjad, mondom. Hát tegnap a kis tacskó kutyája nyüszítve ment haza a szomszédból, nyalogatja az oldalát, de semmi. Jobban megnézik, hát, halljatok csudát, egy konyhakés nyele áll ki belőle. Nyúlnának a késhez, de a kutya csak bucsálódik, nem engedi. Aztán oldalra nyújtja a nyakát és egyetlen rántással kikapja a bicsakot magából. Él még?, kérdezem. Persze, még vérzett valameddig, de most már nem vérzik, na, csókolom, mondja. Jó lazulást, mondom magamnak és ledőlök arra a bizonyos öt percre. 
 Na, most mi legyen? Úgy döntök, hogy ilyenkor arra kell gondolnia az embernek, ami nincs, de nagyon szeretné, ha lenne. Hát én azt szeretném, ha áttört fényű október délután lenne, és egy nagy diófa alatt szilvalekvárt főznék. A Nagy Ő egy nyugágyon olvasgatna, persze fél szemmel, hunyorítva engem bámulna, én úgy tennék, mint aki észre sem veszi, csak kavargatnám azt a fortyogó mézességet. Bakelit lemezről, néha bele-belerecsegve, Schubert szólna, a szabadban lenne a lemezjátszó is. Darazsak jönnének, odaengedném őket az üst széléhez, hadd édeskedjenek egy kicsit. Hát körülbelül ennyi.
 De ez nincs. Mi van? Könyvhét. De jó, hogy könyvhét van, de jó, hogy a Noran megjelentetett, de jó kézbe venni egy új könyvet. Amikor a múlt héten először vettem kézbe a Méz és szurkot, nem tudtam vele mit kezdeni. Mint amikor megszületett a fiam, és odahozták: néztem-néztem és nem értettem, nem éreztem semmit. Biztos, rossz anya vagyok, gondoltam, mert a kismamák olyanokat mondtak, hogy ők már a méhükben is szerették a magzatukat és a foganás pillanatától anyának érzik magukat. Én ezt se értettem. Én akkorra éreztem a szülői szeretetemet teljességben és szenvedélyes harmóniában, amikor kb. az ezredik együtt töltött huszonnégy óránk eltelt. 
  Egy teljes napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy érzelmi viszonyba kerüljek a könyvemmel. Szóval könyvhét van. Ment-e a világ a könyvek által elébb? Szerintem nem tudom. Nagyanyám jut eszembe, aki a Ligeten, a sörkertben rendre fejhangon, bizonyos részeket eljátszva, vázolta a Mikszáth-regények sztori lájnját, a félrészeg traktorosok unikumos cinizmussal gúnyolódva kérdezgettek bele, mert azt hitték, valós ligeti szerelmes történeteket mesél nagyanyám. A pörkölt leégett, nagyapám káromkodott, nagyanyám pedig csak mondta, mondta, milyen szép és színes ez a világ.

Halász Margit