Miután az Orbán-Matolcsy-duó kénytelen volt visszasomfordálni az IMF-hez, Tamás Gáspár Miklós írt  egy esszét a Magyar Narancsba arról,  hogy nincs minek örülni. Ezt magam is így gondolom, ha nem is teljesen ugyanazért, mint a jeles filozófus.
Illúzió arra számítani, hogy Orbán kalandor gazdaságpolitikájának bukása, és az utóbbi időben külföldről neki kiosztott taslik, mint a múlt hét végi brüsszeli, meghasonlásra késztetik. Kimeríthetetlen fantáziával és rezzenéstelen arccal mond egyre hajmeresztőbb képtelenségeket, a legújabb alkotmány-kiegészítéssel pedig kormánya felelőtlenségét (Vö. “Felelős ministériumot Buda- Pesten”) emelte alkotmányos jogszabály szintjére: a továbbiakban minden rossz forrása az Európai Unió és az IMF lesz, ő nem tartozik felelősséggel önmaga és kormánya tevékenységéért. Ezek után. Ezt a poltikai csiki-csukit pedig szinte a végtelenségig, a végső összeomlásig lehet majd játszani. Az euró-övezet válsága egyelőre tágítja a játékterét. A burleszkszerűen kínos jelenetek, fordulatok és padlófogások alig apasztották Orbán és rendszere támogatottságát, az ellenzék eddig semmit sem profitált belőlük. Ha valaki abban reménykedett, hogy most majd eljön a nagy beismerés, csalódnia kellett. Ez az ember soha semmit nem fog már beismerni.

De nem csak ezért nincs minek örülni. Ugyanis elérték azt, amit valójában akartak. A "nem-ortodox"-nak titulált rablógazdálkodásnak egyetlen világos és logikus célja volt, igaz, ennek semmi köze nem volt soha a gazdasághoz vagy a magyar emberek jólétéhez, anyagi biztonságához. A különadókból és magánnyugdíj-pénztári vagyonból összeharácsolt pénz pont elég időt adott neki arra, hogy lebontsa a köztársaságot, és kiépítse a rendszerét, amelyen a parlament a napokban végzi az utolsó simításokat, hogy január elsejétől üzembe lehessen állítani. Orbán most már nyugodtan visszamehet az IMF-hez: új típusú megállapodást ugyan nem fog kapni, de nincs is rá szüksége. A delegációnak kijelölt embereivel kell tárgyalnia (ő valószínűleg nem óhajtja ilyesmivel bepiszkolni a renoméját), és az IMF-nek pedig nem valószínű, hogy lesznek politikai föltételei. Legalábbis rövid távon, amíg a tűzoltással lesznek elfoglalva, aligha. A pénzügyi rendelkezéseket pedig ez az új rezsim is végre fogja hajtani, miközben heves karmozdulatokkal mutogat a felelősökre, a nemzetközi bank- és pénzvilágra, a valutaalapra, az unióra és minden rendű és rangú más kül- és belhoni bűnbakra. De hogyan jutottunk idáig? Manapság sokan mondják, hogy az értelmiség már nem számít. Szerintem ez nem így van. Magyarországon nincs egzisztenciálisan független önálló, polgárság (a politika farvizén megtollasodott magyar oligarchákat nem számítom ebbe a körbe), a közvéleményt és a közhangulatot alapvetően még mindig a létező, életforma-középosztály, az annak többségét kitevő értelmiségi és alkalmazotti rétegek, csoportok határozzák meg. A helyzet szerintem rosszabb. Nem a véleményük nem számít, hanem nincs véleményük. A különbféle doktorok (orvosok, bölcsészek, mérnökök) többségét a demokrácia, a köztársaság intézményeinek sorsa hidegen hagyja. Mély kulturális meggyőződésük, hogy a pártpolitika majomparádé, a demokrácia néphülyítés (amit az is mutat, hogy miféle alakokat választanak meg politikusnak), az alkotmánybíróság, az ombudsmanok meg a többi: színes kütyük a liberális demokráciának nevezett homokozóban. Futóbolond, naiv idealista, aki ezt az egészet komolyan veszi. A köztársaságot azért lehetett ilyen gyorsan és feltűnés nélkül eltakarítani, mert sosem volt számottevő mennyiségű elkötelezett híve, aki ténylegesen hitt is volna abban, hogy a jogok intézményes garanciái, a hatalom ellenőrzése, a hatalommegosztás fontos dolgok, amelyek közvetlenül hatnak az életminőségünkre. Az egyetemeket várhatóan megtizedelik, az iskolákba komisszárokat küldenek, a kutatóintézetek központosítják. Hát így.

De hogyan fog ebből az ország kikeveredni? 1988 és 1990 között néhány egyszerű és népszerű gondolat mögé lehetett nagy és viszonylag egységes tömegtámogatást felsorakoztatni: legyen szabad beszélni és írni, legyen szabad választás, az oroszok meg menjenek ki! Orbán rendszerének bukása után nem lesz könnyű ilyen átütő és egységes támogatást verbuválni annak a köztársaságnak a helyreállítása érdekében, amely létezése során inkább közönyt és ellenszenvet keltett, és alig valaki ejtett érte könnyet. Orbán ellenzékében szép számmal ott lesznek azok is, aki nem egyszerűen közömbösek a liberális demokrácia iránt, hanem egyenesen ellenségesek vele szemben. Nem a politikai és erkölcsi fölháborodás fogja szembefordítani a közvéleményt a rezsimmel, hanem a bekövetkező gazdasági csőd vagy permanens hanyatlás. A fölháborodók többsége pedig elsősorban a jólét és a biztonság helyreállítását várja majd a posztorbáni korszaktól, köztük megannyi olyan dolgot, ami nemcsak teljesíthetetlen lesz, hanem a méltányosság és igazságosság elveinek sem felel meg. Nem lesz könnyű a sok széttartó célnak, követelésnek, indulatnak, hőbörgésnek, ezer zsibbadt vágynak értelmes formát adni.

Beszélő folyóirat