Ezt később megbánom
2007. március 26. - Borbély Szilárd
Kettőtől a fogadóórán egy szakdolgozóval Sárosi Gyuláról van szó. Szép dolog, hogy valakinek egyszer az jut eszébe, hogy az Arany trombitát mégiscsak el kéne olvasni. De nem tudom, hogy van-e értelme, hiszen a világ megvan az Arany trombita nélkül is. Közben elővigyázatlanul felveszek egy telefont, felkérés, amely nem visszautasítható. Attól tartok, ezt később meg fogom bánni.
- 2007. március 26.
Telefonom ébreszt reggel ötkor. Még aludnék inkább, kicsit az ébrenlét és az alvás közt még elmorfondírozok. Talán fel kellene kelni, talán jobb lenne az egész napot úgy, ahogy van, egyben lemondani. Beteget jelenteni. Vagy megkérni a szüleimet, hogy írjanak be az ellenőrző könyvembe, hogy „fiunk ma nem tud feladatának eleget tenni, kéretik megértéssel lenni iránta. Mi se értjük.” De mivel ez a lehetőség már nem adott, lassan kibújok az ágyból. Teszem a reggeli dolgokat, a konyhában elpakolok. A tegnapi vacsora maradékot, szennyes edényeket. Rendezgetem a papírjaimat, amire ma szükség lehet. Eszembe jut a tegnapi hír, hogy Kaszás Attila meghalt.
A hétfő a legrosszabb. Ebben a félévben a hétfő a legnehezebb nap, a legtöbb óra erre a napra esik. Lassú vagyok, a kávét már megfőztem. Megiszom, de ez sem segít. Az ég borús, a kedv szomorkás. A nap súlyosan kilátástalan. Aztán hatra valahogy összepakolok, könyvek, papírok, kislemezek. A nélkülözhetetlen oktatási segédlet. A lányok még alszanak, amikor kilépek a lakás ajtaján. A lépcsőházban senki, az udvaron egy-két lézengő alak. Biciklimet eloldom, kosarába teszem súlyos táskám. Hideg van, a vastagabb tavaszi kabátomat vettem fel, de még így is fázom. Vegyek kesztyűt? – ezen egy kicsit elgondolkodom, de aztán mégsem. Ezt később megbánom.
A legjobb a napból mégis ez, a kerekezés a kora reggeli utcán. Az autók még alszanak, az emberek elviselhető számban. Az egész reggeli minimálprogram szívderítő, újságkihordókkal, reklámújság bedobálóemberekkel, pékségek, tejségek, hússágok kihordó autóival. Kicsit mindenki álmos vagy unott. A Nagyerdő kicsi utcáin keresztül a Parkerdőbe érni még ehhez a kisvárosi mélasághoz képest is fellélegzés. Igaz, mindenütt szemét, de megemelve a szemmagasságot már csak a cserjék teteje, a fák törzse és még feljebb az egymásba szövődő ágak-bogak látszanak. A szobrok még be vannak dobozolva, az ágak már leveledznek, némelyik virágzik. A tulipánfák virágai kinyílva, hatalmas fehér és rózsaszín szirmok. A napsütésben ezek gyönyörűek, ha időm van, leülök, és nézem őket. De most még nem süt a nap, a levegő csípős. És még fénymásolnom kell, emileket elintézni, átgondolnom a teendőimet.
Hamarosan beérek a munkahelyemre. Metrós kerékpáromat bátran leköthetem a város, de talán azt is ki merem jelenteni, a világ bármely pontján. Ezt már nem akarják ellopni, rozsdás és kattog. A látványa lehangoló, az ülés foszladozik, az egész inkább csak emlékeztet a kerékpárra, mintsem versengene a róla kialakított képzetekkel. Csak kiszúrni szokták, nagyobb intézmények környékén, sötét sejtésem szerint a biztonsági őrök, a kerekét. De erre még ez ideig nem sikerült bizonyítékot találnom. Itt még nem szúrták ki. Hát bátran magára hagyom. Az épület belső arányai most, hogy még teljesen üres, meghökkentenek. A szépség pazarlás. Aztán már nem andalgok, órámra nézek és gyorsítok, mert ezt is meg fogom majd bánni, hogy nem vagyok elég célratörő. Fejemet leszegem, a padlózat mintáját követem, mintha az vezetne. Kulcsok, zörgés, áram alá helyezem a számítógépet, fénymásolót használok. Oktatási segédleteket gyártok, pedagógiai gondolatokat forgatok a fejemben. Órák, szemináriumok következnek majd sorban késő estig.
Minden igyekezetem arra irányul, hogy koncentrált legyek. Figyelek arra, amit mondanak. Túl sokat kell beszélnem néha. Megfigyeltem, hogy van valamilyen összefüggés az időjárás, a közelgő tanítási szünet és a figyelem intenzitása között. A magyar oktatási rend ilyen tekintetben is hihetetlenül rossz ritmust követ, ezt nem tudom, mikor találták ki. Az elmúlt tizenöt év alatt tovább növelték a tanítási kötelezettséget, különösen a közoktatásban. Nagyon kevés a szünet, valamilyen sztahanovi szemlélet uralkodik. Sok mennyiségi mutató, embertelen elgondolások. Reménykedés, hogy a mennyiség majd csak átcsap minőségbe. Csokonai korában még bölcsebben voltak ezek az időszakok, a munka és a rekreáció tömbjei lehelyezve. Németországban emberi ennek a rendje, talán azt kellene mintául venni. A felsőoktatásban teljesen katasztrófa, hogy mikor télen még be sem fejeződik a szorgalmi időszak, már közben elővizsgákra készülnek. Aztán túl sok vizsga, amelyek csak arra jók, hogy kilépve a vizsgáztatás helyéről pavlovi reflexszel mindent, de mindent elfelejtsen a vizsgázó. A szigorlati időszaknak nevezett másfél-két legsúlyosabb téli hónap alatt egymást gyötrik a vizsgáztatók és a vizsgázók. Aztán február egy sötét hétvégéjén megfordul a világ, pénteken még vizsgáznak, de hétfőn már elkezdődik az újabb szemeszter. Az emberanyag kivérezve, energiák lemerülve. Így evickél tovább a rendszer a télvégi depresszióban. Szünet nélkül. Ezt is meg fogom majd bánni.
Háromnegyed kettőkor elmegyek a menzára. Mihállyal, kedves kollégámmal nézünk ki az ablakon, nem nagyon van kedvünk beszélgetni. Kettőtől a fogadóórán egy szakdolgozóval Sárosi Gyuláról van szó. Szép dolog, hogy valakinek egyszer az jut eszébe, hogy az Arany trombitát mégiscsak el kéne olvasni. De nem tudom, hogy van-e értelme, hiszen a világ megvan az Arany trombita nélkül is. Közben elővigyázatlanul felveszek egy telefont, felkérés, amely nem visszautasítható. Attól tartok, ezt később meg fogom bánni. Eljön a három óra. Mihály valahonnan visszaérkezik. Öregesen nézünk ki az ablakon, verstanról beszélgetünk. Szuromi kerül szóba. Meg hogy a verstan tényleg hasonló a bélyeggyűjtéshez. Kell hozzá egy erős nagyító. Várakozunk a négy órakor kezdődő szemináriumokra. Még négytől hatig. Közben megtudom, hogy nekem elmarad. Ágit ekkor felhívom, mi legyen. Még nem indult el. Én megyek az óvodába Eszterért. Gyerekülést nem hoztam. Tolom a biciklit, nézzük a bodobácsokat. Beszélgetünk. Majd fáradtságra hivatkozva felkéredzkedik a csomagtartóra. Nem ülök fel, lassan haladunk. Azt utcán végig kutyaszar. Számoljuk őket. Ötre érünk haza.
Hozzászólás