Saint-Exupéry szellemét Kemény Katalin - sajnos csak nemrég kiadott könyvében, A hely ismerője címűben -, oly finoman idézi, mint amennyire kedves és gyöngéd lehet a halk kattanás, amikor a manométer tű elromlik a repülőn, s a pilótának kényszerleszállást kell végrehajtani. Mégis tudja, hogy ezen repülésen semmi sem történik kényszerből, a hely vonzza oda a vándort. A hely ereje. Éppen ilyen finom kattanást, éppen ilyen érzékeny műszer halk sóhaját hallottam magamban, amikor megérkeztünk Aradról Dévára. A Nyugati Jelen dévai szerkesztőségében a hírlapíró kisasszony két gyöngyházfény tekintetű gyermekével gesztenyét dobáltunk egymásnak, aztán átvezettek minket a házba. Saint-Exupéry azt írja az Argentínában végrehajtott kényszerleszállás során a házról, ahová vetődik: „De milyen különös ház! Zömök, tömör, szinte fellegvár. Legendabeli kastély, alighogy belépünk kapuján, olyan oltalmazó menedék, akár egy kolostor.” – elmosolyodom belépéskor, hiszen ez kolostor. Menedék. Oltalom. Karda Róberttel ülünk le teázni, Lydia nem bírja megállni, hogy egy kockacukrot nyersen, szárazon, fehéren: akárha valami különös csoda révén szárított hókristály volna, Lydia fogai között úgy ropognak a kristályok; olyan csöndes luxus ez, olyan elemésztő. Közben elkészül a tea, végre ajkamhoz emelem a bögrét, s benne olvasom: „Minden kezdet nehéz.” – igen, gondolom, az üzenetek, a mondatok, ahogy megtalálnak minket, ahogy a valóság fátyla itt-ott felfoszlik. Igen, erről van ilyenkor, ezeknél a mondatoknál szó. Közben Robi elmondja, hogy a dévai házban 240 gyerek van, másutt is vannak házaik, s hogy Böjte Csaba atya 1993-ban került Dévára, akkor a városban kellett laknia, olyan rossz állapotban volt a kolostor. Először huszonöt gyermeket fogadott be a környező szegénytelepekről, és most itt tartanak. Hol tartanak? Több száz a semmiből, a pokol torkából kiszedett gyermek, akik szociális családokban laknak, egy szülő/nevelő 8-10 gyerekkel lakik és él együtt. Vannak férfi nevelők is, mondja Robi, például Varga Barni egyedül nevel 11 fiút. Ahogy a tea fogy egyre mélyebbre megyünk történetekben, egyre többet tudunk meg az Alapítvány működéséről, vagy Csaba atya mentalitásáról. „Nincs igazán kimódolva, hogy miképpen kerülnek a gyerekek hozzánk, elmegyünk zarándoklatra, s amikor például olyat látunk, mint nemrég februárban, akkor megpróbáljuk felajánlani iskolánk lehetőségeit.” Mert ugye Déván a gyerekek tizenkettedik osztályig tanulhatnak, járhatnak a városban elméleti iskolába is, de lehetőségük van asztalosnak is képezni magukat. Végzetteik között egyaránt van pénzkereső asztalos és Kolozsvárott tanuló egyetemista. Amikor Robi a többi ház felsorolása, részletezése helyett inkább a kismama otthonról mesél, amit szintén átvettek, s ahol egy évig lehet benn a kismama, míg „talpra áll”, én csöndesen felállok, s az ablakhoz lépek. Igen, ugyanaz a fény. Ugyanaz. Éppen, mint hétfő reggel Pannonhalmán, Varga Mátyás szobájának ablakában. Más a szerep, más a jelentés, de a középpont ugyanaz. Lydia - míg én az ablakban meditálok – megkérdi, hogy mit láttak, múlt hónapban? Robi, székely fiú, mindig tiszteltem őket, tömören és érzelgősség mentesen mondja el, hogy mínuszban, pucér seggel, nyitott ajtónál, nejlonházban, éhesen találtak kisgyereket. Miközben leülök a videofilmek között csak egy jellegzetes címűt pillantok meg: „Valahol Európában”. – „Megpróbáljuk azt nyújtani nekik, amit csak lehet, de túlzások nélkül.” – folytatja Robi, s kénytelenek vagyunk megkérdezni: „Túlzások?” – s elmeséli, hogy a jótékonykodó liechtensteini hercegnő meghívta a gyerekeket, s ugye ez mégiscsak valószínűtlen, hogy akár egy jólszituált erdélyi család is, gyermekeit a hercegségben nyaraltassa. Ugyanakkor sikerült ott is a mindennapos programrendet betartani, s a hercegnő tudomásom szerint később egy egész épületet megvett a dévai gyerekeknek. Közben felérünk az egyik lakóházba, ahol a lakásba is bepillanthatunk. Nyolc éve van itt a lányokkal a nevelőnő. Nyolc éve. Aztán Robit követve lejutunk a lépcsőn az alagsorba, ahol lehajolva kicsiny kápolnába érünk. A kápolnát klubhelységnek használják, a nagyobbakkal szoktak itt beszélgetni. A kereszténységnek a gyökerei a katakombákig nyúlik vissza. A hit a föld alatt gyökerezik, akárcsak a fák, s az ég felé tárja karjait, akárcsak a lombok. Illatos lombok, zöld fenyvesek, Erdély itt kezdődik Dévánál, ahogy beljebb jutunk egyre mélyebbre, annál szorosabb kapcsolatot vélünk felfedezni az emberek és a fák között. Ahogy leérünk az udvaron a gyerekek forgataga, néhány önkéntes, kiknek munkája épp oly fontos lehet, mint nevelőké, tanároké, aztán kérem Robit, hogy vegye át tőlem azt a kis könyvcsomagot, amit a szegedi gyerekkönyvkiadó, a Könyvmolyképző jóvoltából tudtam hozni. De éreztem, oly kevés ez, oly csekély, s közben Robi meséli, ha valamiből több lett a dévai háznak, akkor abból mindig nyitottak egy újabbat, ahová további gyerekeket fogadhattak be, így nyithatták meg házukat Gyergyószárhegyen, Gyulafehérváron, Kisiratoson, Kovásznában, Nagyszalontán, Petrozsényett, Szászvároson, Szovátában, Torockón, Tusnádfürdőn, Zsombolyán, s Kolozsvárott. Közben bekeveredünk a gyerekekkel a templomba, ahol a keresztutat járják végig a képek mentén. Együtt imádkozunk velük. Eszembe ötlik a Nosztalgia, Tarkovszkij legendás filmje, amikor a költővel utazik a hölgy, s betévednek a kicsiny, olasz kolostorba, ahol asszonyok hoznak vállukon egy Mária szobrot. A hölgy megpróbál letérdelni az oltárnál, de oly nehéz, annyira nehezére esik, s az öreg szerzetes beszélni kezd hozzá. Lydiának a gyerekek tekintetén át beszélt a távolból Csaba testvér, s együtt imádkoztunk velük és az öregekkel. Ahogy az oszlop mögött térdeltem, észrevettem egy rést, kicsiny rést csupán, amely az oszlop és a kőpadló között nyílt. Idős asszony térdelt közvetlen előttem, nem mertem közelebb húzódni, de éreztem, ott abban a résben, ugyanazt a kicsiny lóherét, ugyanazt a zöld növénykét lelném, ugyanúgy Krisztus sebébe nyúlhatnék, mint fent Pannonhalmán. Éreztem itt is ugyanannak a fának ágai nyúlnak szerte, mint Zsennyében, s itt is épp úgy tör magának utat az élet, mint a Jelen házon át. Igen, ahogy útnak indulunk, s Balázskával beszélgetünk a reguláról, annak erejéről, vagy annak nehézségeiről, arra gondolok, hogy akár faiskolának is nevezhetnénk Dévát. Fa-embereket nevelnek itt, kik gyökereikkel jó talajba, ágaikkal az ég felé nyúlva a magyar nyelvet tartják meg.

          Kemény Katalin, számomra valamennyi könyvem közül a legkedvesebben, hozzáteszi, hogy Saint-Exupéry a sivatagi éjszakában, a csillagmágnes kupola alatt megérzi „az örökkévalóság szomja, amiről azt hittem, a homokföveny, a csillagos ég oltotta belém, nem onnan származik. Most felfedeztem eredetét. Újra láttam az otthon ünnepélyes, nagy fehérneműs szekrényét, félig a fehér lepedőhalomra nyitva, fehérek, mint a hó, félig nyitottan a fagyos hó halmaira” – hogy aztán hozzátegye ez a sziklaszilárd asszony, a magyar írónők közül az egyik legkristályosabb „De a vándor, a sivatag vagy a tenger szikrázó ege alatt, vagy az árokparti félórás tanyán is arra az elsőre emlékezik, az örök kertre, s ezért és csakis ezért semmi sem elég neki ezen a földön.” – és akkor megjavult a kis műszer, a manométer tű, az éjszaka kinyílt előttünk, s lehet, hogy vannak költők, kik úgy tartják „hitvány ki ezen a földön boldog” – mégis mi megrázva, kényszerfelszállás közben, talán éreztünk egy csöpp önmagunknál több boldogságot, hogy vannak ilyen fa-emberek. De az éj kinyílt, s hosszú út várt ránk, hogy végre a szombati napot egyhelyben, meditációval és elmélyült beszélgetéssel töltsünk hármasban, a legnagyobb úton sétálva, befelé menet, odahaza a Szentháromságutca hatvanhatban.