Január 7. szerda

Ismeritek a fahéjas narancsot? A kérdést Pilinszky éneklő Apokrif-hangján hallom, kicsit számonkérő hangsúllyal, pedig távol álljon tőlem a számonkérés: csak Gábris mai felfedezését osztom meg, aki - az utóbbi időben rákapván a pulton csábító közelségben álló fahéjtartóra - mindenre ráhint belőle egy kicsit, és az íze most a naranccsal prímán összeillett. Erre csak az előbb jöttem rá, midőn szórakozottan bekaptam a maradék két gerezdet. Megnéztem az Arab konyha című kicsi, de remek szakácskönyvben, nincs benne ilyen kombináció, pedig a fahéj remek fűszer, sokféle ételnek ad szinte azonosíthatatlanul egzotikus zamatot. (Sőt: karácsonyra egy kis dobozban kaptunk fahéjas teát is, holnap első dolgom lesz, hogy kipróbáljam.)
Gábrist egyébként a levegőben kaptam el narancsevés közben, épp potyogott lefelé a nevezetes fellépőről, vele együtt zuhant a fahéjas üvegcse, és csodák csodája, egyikük sem tört el. A szerencse mellett nagy oka van ennek: a magyar igazság, nevezetesen. Ma ugyanis már eltört egy tányér (eredeti nagyságához képest, csodamód, legalább tripla akkora mennyiségű sokszögű barna üvegzuzalékot produkálva), egy félig tele üveg málnaszörp (rosszul tettem be a konyhaszekrénybe), valamint (akarva? akaratlanul? talán mégis inkább véletlenül) Gábris jópofa kétfülű bögréje, amit ebéd közben lökött le a kőre. További töréseknek már nem maradt tehát hely a világ rendjében.
(Ámbátor szenvedélyes léleknek vélem magamat, életemben csak egyszer vágtam oda üvegneműt szándékosan, már nem emlékszem, mi volt az oka, nyilván Gyuri valamelyik kivédhetetlen riposztja, de meg is bántam azonnal, mert a pohár - azt hiszem, az volt -indulatom erejétől olyan elképesztően sok darabra tört szét, hogy hetekig szedegethettem utána a cselesebbnél cselesebb helyekre rejtezett üvegszilánkokat. Haragom cserepei. A legderűsebb, legbizsergetőbb pillanatban hasítják fel később az ember boldog, meztelen talpát. Megbékélés és megbocsátás helyett szisszenően éles fájdalom megint, vérnyomok. Azóta nem próbálkoztam ilyesmivel.)
Pedig milyen szép látvány volt ez a málnaszörp, amint csurgott-csordogált lefelé a fehér tapétán. Hatévesen, lázas izgalommal próbálván rájönni a nőiség titkára, egy rossz mozdulattal végigöntöttem anyám piros körömlakkját a falon, az volt hasonló. (Függönnyel takargattam aztán, mindhiába, lemoshatatlan szégyenfolt, szimbolikus bűnjel, évekig ott volt). Csikorogtak a ragacsos üvegcserepek, ahogy törölgettem őket össze, de az illat! Megálltunk egyszer málnát szedni gyerekkoromban valahol az Erdélyi Középhegységben, két lépésnyire a Trabanttól vörösen virított az egész hegyoldalt beborító embermagas, indás tüskebozót, medvegyanús hely volt, nagy csend, a magasság levegője, ott éreztem ezt a szédítő, szúrósan édes szagot, ahogy marékszám habzsoltuk a ragacsosra érett bogyókat. ("A málnavészben medveléptek" idézem emlékezetből Balla Zsófiát, bár, mint arra még hamarosan sort kerítek, csínján kéne bánnom az efféle kontrollálatlan idézgetéssel, mert emlékezetem, kunkori malacfark, rövid és magába forduló.)
Tehát. A pusztulásában is szép, vérző, cikkcakkos üveg. Vörös, fehér. Romok, szilánkok, soha többé. Kilőtt házak, lótetem, vér a falon, a havon. Hosszan kitartott állókép egy filmben. Vérszag és málnaszag.
Mi a szép a pusztításban? A váratlansága, a végzetszerűsége, a tombolás után hirtelen beálló dermedt, tiszta csend. Van Ted Hughesnak egy verse az elütött borzról, a még tökéletes de már élettelen állat követelő szépségéről. A tragédia pillanatában megszűnik a jövő, de a múlt élesebb bármilyen jelennél. Csak a múlt van, az zajlik örökké. (Szólt a holló, soha már).
(Egy ideje foglalkoztatott, honnan a magyar népmesék végzetes végszava. Mi az, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak? Meddig van az az addig? És mi ez a pesszimizmus, még a mesében is? A kicsit tán reménykedőbb változat: Még ma is élnek, ha meg nem haltak. Bezzeg az angol. "They lived happily ever after". - Aztán az Ezeregyéjszaka meséinek utolsó mondatát olvasva megértettem, hogy ez onnan jön, hosszú, véres századokon túlról.)
Mi köze ennek a mai napomhoz? Hiszen a hóesésről akartam írni, az ég puha szilánkjairól, a sétáról a hóban, ahogy Gábrisnak élénk narancsvörös bogyókat szedek a tüskés, havas bokorról, Gábris csizmájának kicsi nyomsoráról, amint mosolyogva hátrál a fehérségben. Nejlonharisnya alatt derengő szőrszálak, elfekszik a vékony hóréteg alatt a vékony téli fű. Aztán a csizmák roppanására előkerülő szőrpufajkás, reménykedően nyávintó udvari macska. Még később, már idebenn, az édesített, meleg konyakos tej íze, a mézcsorgató gömbjének járataiban szikrázó, le-lecsöppenő, gyantásan csurgó fény. Most pedig, előttem az asztalon, egy itt feledett, karamellbarna borostyán melltű meleg ragyogása a lámpavilágban. A mindenség összefüggései. Egyetlen nap leírhatatlansága. Azért kell írni mégis, mert a képzelet és az emlékezet még az érzékelésnél is erősebb.
És most vissza az én kurta emlékezetemhez, ahogyan ígértem volt. Felszisszentem, amikor belém hasított, hogy én biza rosszul idéztem a tegnap Szép Ernőt. Ideírom a pontos szöveget (az Életem c. vers): "Az én életem nem élet/ Csak életet játszik // Az a fa vagyok kérlek/ Aki a vízbe látszik." Ahogy ellenőriztem Szép Ernő verseskötetében, előmbe akadt egy hasonló című vers (Az élet) - nem véletlenül nem vettem eddig észre, korántsem hibátlan szöveg. De amit mond! Hogy minden napunk kivégzés előtti pillanat. Ideidézem még búcsúzóul: "Ha kölyök koromba / Lehajítottak vón / A Tajgetoszról / Akkor is látott volna két szemem / Csuda kék eget / Prémes mezőket meztelen / Tengert s beszíttam volna ájuló / Bukfenceim közt míg a földet érem / A szeles évszakot s élveztem volna / A részeg végtelent."
Lélegezzünk tehát, szimatoljunk, nézzünk. Küldök képet is. Na pá.