Azt mondják, az ötödik házassági évforduló a falakodalom valami szalma meg papír meg hasonlók után. Hát akkor én most falakodalmat ülök. Bár mindig úgy számolom, hogy Robival hét éve vagyunk házasok, de papíron valóban csak öt, na persze a háborús évek duplán számítanak.
Hogy jó-e házasságban élni, azt néha nem tudom megmondani. De Salamon király szavai jutnak az eszembe: „Jobban van dolga a kettőnek, mint az egynek, fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha az egyik elesik, a másik felemeli a társát. Ha ketten fekszenek, megmelegszenek, az egyedülvaló pedig mi módon melegedhetik meg?”
Ennek főleg az utolsó mondata igaz rám, mivel én szeptembertől májusig fázom. Melegítőben, zokniban és pulóverben alszom, amíg Robi oda nem bújik mellém. Ha pedig egyedül vagyok, aludni sem tudok.
Ha megkérdezik, jó házasság-e a miénk, azt mondom, én még jó házasságot nem láttam, csak rosszat és működőt. Örülök, hogy az enyém a másodikba tartozik. Mert a házasságnak a konstrukciója a hibás. Amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon. „A szerelemhez távolság kell” – mondja Szerb Antal az Utas és holdvilágban. A házasságban megszűnik a távolság, nyerünk valakit, aki olyan közel van, mint önmagunk, akivel eggyé válunk. És ezzel megszűnik a szerelem is, hiszen az már nárcizmus volna, nem tudok szerelmes lenni abba, akivel eggyé váltam. És akkor az ember elkezdi a másikat hibáztatni: nem vagyunk összeillők, nem szeret eléggé, satöbbi, és akkor már vége is. Pedig csak a konstrukció hibás, nem én és nem a másik. Mi megbeszéltük, hogy időnként beleszeretünk egymásba, időnként meg elmúlik. És ez eddig még sikerült.
Talán az a jó, hogy tudom, nincs még egy ember ezen a bolygón, akivel annyira összeillek, mint vele. Nagyon más a jellemünk, de azonosan gondolkozunk, és talán ez a lényeg. Hogy együtt játszunk, együtt zenélünk, az külön ajándék. Hogy át kell vészelni a rosszabb időszakokat, hosszú távon még az is jó.
A bölcsek kövét még nem találtam meg, de két dologban biztos vagyok. Az egyik, hogy csak olyannal szabad együtt élni, akivel nincsenek kommunikációs zavarok. Mert éltem úgy valakivel, hogy ha mondtam valamit neki, úgy kellett fogalmaznom, mintha közvetítő nyelvet használnék, és tudtam, hogy ő onnan még visszafordítja magának az anyanyelvére. Ha tudom, hogy a másik félszavakból is ért, akkor talán meg lehet beszélni. Mindent. Ez persze nem jelenti azt, hogy adott esetben nem éreztem úgy, és nem fogom még iksszer azt érezni, hogy ez nem az az ember, akivel összeházasodtam. De talán mégis kiderül, hogy ő az.
A másik, hogy amíg kiteljesedem mellette, mint emberi élet, mint személyiség, amíg kiteljesedhet mellettem, addig jó helyünk van.
Sokat beszélgetek a tanítványaimmal, és mivel én valahogy megálltam a fejlődésben, és tizenhat éves maradtam, nem érzem azt, hogy kétszer annyi idős vagyok, mint ők. Meg ők sem. Kivéve, ha ez a kérdés jön szóba, mert itt vigyáznom kell, hogy a romantikus elképzeléseiket ne szembesítsem a saját tapasztalataimmal. Ha csak utalok rá, hogy az ember beleszerethet valakibe, mikor már házas, érzem, hogy egy világ dől bennük össze, hogy még a lehetőségen is felháborodnak.
Emlékszem, mikor a Bovarynét tanítottam, egy srác elkezdett fröcsögni a házasságtörő Emmára. Elég süket voltam nem meghallani, hogy a saját csalódása fröcsög belőle. Elkezdtük körüljárni azt, hogy miért történhet ez a regényben. És amikor óvatosan megkérdeztem, ki az, aki el tudja képzelni, hogy megcsalja a házastársát, mindenkit vadul tiltakozott, a legrumlisabb életűek is, csak egy lány tette fel a kezét. A legmélyebben hívő, a legszolidabb. Mert ő egyet tudott: az ember gyenge. Egy régi haverunkat szoktuk idézni ez ügyben: „mindenki helyzetbe hozható.”
Így hát mi Robival abban állapodtunk meg, hogy ha valamelyikünket helyzetbe hozták, akkor mélyen hallgat, mert nem stresszeli ilyesmivel a másikat. A szerelem az persze megint más dolog, arról nem baj, ha tud a másik, mert legalább van magyarázat a hülye tetteire. Itt nekem könnyebb dolgom van, tudok pléhpofa lenni, Robin jobban látszanak a dolgok. A féltékenység terén meg ő van könnyebb helyzetben. Nem féltékeny. Legalábbis mint férfira, senkire. Csak arra, akit szakmailag többre tartok, mint őt, jobb zenésznek, jobb színésznek látom. Én meg féltékeny vagyok fűre-fára, többnyire ok nélkül, és tudom, hogy ez rettenetes. De minden hiába, olyan betegség ez, amivel meg kell tanulni együtt élni.
Voltam szerelmes, leszek is még, de egyben biztos vagyok, olyan emberrel élek, akivel együtt szeretnék megöregedni. Már amennyire persze szeretni lehet megöregedni.

Kiss Judit Ágnes