Falvédő pávák
2008. október 6. - Molnár Krisztina Rita
Reggel ugyanis kába buta tök vagyok, illetve már csak voltam, mióta elmúltam lány lenni, ami vissza soha többé, de ez nem baj, csupán negyed órám marad a magam elé meredésre, amióta a kávé elfogyasztása közben teákat kell kulacsokba töltenem, és változó mennyiségű reggeli konfliktust megoldanom a három pernahajder és/vagy királyfi között. Ezenközben hol korcsolyázáshoz illő kesztyűt, hol rajzlappénzt, hol szolfézscuccot, hol az ásványgyűjteményből néhány illusztris példány kicsiny dobozba csomagolását technika órára nem szabad elfelejtenem.
- 2008. október 6.
A hétfő egy másik bolygó. Emberek lakják ezt is, de másmilyenek, mások a szabályaik, mást esznek reggelire és más időmértékkel mérnek, például a cipőfűzésre szánt idejük egészen más, mint a vasárnap bolygóján cipőt húzóknak.
Ezen a hétfőn is ezen a bolygón ébredtem, és amikor rájöttem, hol vagyok, lekullogtam, hogy megigyam a kávét, amit Gy. minden reggel megfőz, mielőtt én magamhoz térnék, és amiért olyan hálás vagyok neki. Reggel ugyanis kába buta tök vagyok, illetve már csak voltam, mióta elmúltam lány lenni, ami vissza soha többé, de ez nem baj, csupán negyed órám marad a magam elé meredésre, amióta a kávé elfogyasztása közben teákat kell kulacsokba töltenem, és változó mennyiségű reggeli konfliktust megoldanom a három pernahajder és/vagy királyfi között. Ezenközben hol korcsolyázáshoz illő kesztyűt, hol rajzlappénzt, hol szolfézscuccot, hol az ásványgyűjteményből néhány illusztris példány kicsiny dobozba csomagolását technika órára nem szabad elfelejtenem. Ma éppen a Kiválasztott Hölgy születésnapja van, derült ki éppen háromnegyed nyolc előtt öt perccel, ez az ügyet nem lehet nem támogatni, tehát kék-fehér hajszálcsíkos pizsamámban metszőollót ragadok és ripsz-ropsz, helyre kis csokrot kötök dacolva a reggel ködével, hidegével – bíbor lepkevirág, apró bokorrózsa –, ennyit megérdemel az ember középső fia. El is karikázik vidáman, jobb kezében virág. Akkor most jövök én, gondolom, lopok még magamnak negyed óra bambulást a kávéscsészével kettesben, ez szigorúan tilos a bolygón, de mindig is lázadtam az értelmetlen regulák ellen. Tényleg, képtelen vagyok hosszú ideig nem felhúzott lábbal ülni, szívesen leguggolok, ha sokáig kell egy helyben állni. De értelmes szabályok soha nem lázítottak, tehát mégsem vagyok rebellis.
Az iskolába ma igazi örömmel érkeztem, pedig nem szeretek iskolába járni, csak tanítani, de azt nagyon, és ezt az anomáliát képtelen vagyok feloldani, de ma örültem, jó volt találkozni a tanítványokkal, mindig így gondolok rájuk, ha tömegesen, egyenként persze név szerint, de most tömegesen örültem nekik, mert annyian eljöttek szombaton az egészen hihetetlenül zuhogó esőben a múzeumba, a PIM NYUGAT-kiállítására. Nem volt kötelező, de eljöttek Zsámbékról és a Zsámbék környéki falvakból, Szomorról, Mányról és még ki tudja honnan. Annyira meglepett, hogy ennyien, álltam én már egyedül is a Ferencziek terén, hogy akkor irány a múzeum, de hiába beszéltük meg, nem jött el senki. De ők most fölkeltek, felszálltak a sárga buszra, jól megáztak, míg az Astoriától a Ferencziek templomáig értek gyalog, megspórolva ezzel egy BKV-jegyet, az egyik trapéznadrágos lány nadrágja térdig felszívta a vizet. Örültünk egymásnak most hát hétfőn, mert találkoztunk a hétvégén is, amikor csak azok szoktak, akiknek valamivel több közük van egymáshoz, például azok, akik együtt látták Ady Endre kalapját vagy Babits Mihály bombázásban megsérült írógépét.
Apropó írógép, olyan érdekes, hogy a mai gimnazisták számára egy írógép valódi technikai unikumnak számít, el sem tudják képzelni, hogy ezen ír valaki, nekik Janikovszky Éva Mercédesze nem kevésbé lenne meglepő, mint Landerer és Heckenast nyomdagépe, és én is csodálkozva gondolok arra, hogy valaha írógéppel írtam a verseket. És mi egy írógépelt „kézirat” a kézzel írt Háború és békéhez képest? Ezt a hatásvadász kérdést persze tanórán szoktam sokat sejtetőn feltenni, gondoljunk csak bele, lesznek-e kéziratok a jövő irodalmi múzeumaiban a jelen költőitől? És akkor belegondolunk, és azért szoktunk borzadozni is ezen. Hogy egy kézirat már-már barlangrajz-kategóriába esik majdan.
Most, hogy ezt írom, kigondolok a naplóból a naplóolvasóra, aki rendkívül meghat engem, érdeklődése lenyűgöz, nem vagyok képes blazírt képpel úgy tenni, mintha magától értetődő lenne, hogy valaki kíváncsi arra, mit gondolok ma hétfőn. Amúgy magam is az ő táborába tartozom, mondhatni két halmaz metszete vagyok, író-olvasótalálkozót takarékosan rendezhetnének velem egyedül is. Mostanában amúgy is azt érzékelem, hogy Gutenberg-galaxis vége ide, Gutenberg-galaxis vége oda, elképesztő, hogy mennyi ember ír és olvas, írni biztos, hogy egyre több, mintha egyre több lenne a költő, nem a jó költő, de ez bizonyos szempontból lényegtelen, az írás, mint a forma iránti vágy égető igényének megnyilvánulása megnyugtató. Annál inkább, mert ez azt jelzi, hogy a formákba még van mit önteni. Metszett üvegpohárba aszú, kék pöttyös bögrébe kakaó, dalba bánat.
Ha az ember kellő ideig szörföl a neten (értsd: bátran kicsónakázik a végtelenbe, lásd még: hajómetafora), döbbenten tapasztalja, hogy a profi költők profi folyóiratai mellett hány és hány félprofi, majd amatőr versoldal létezik, élénk irodalmi élet zajlik, műkedvelő költők olvassák, biztatják egymást, leveleznek a versekről vagy a versek ürügyén (A vers mint ürügy. Ez lehetne egy cím. De minek a címe? Majd kitalálom.), pályáznak, tematikus rendbe rendezik a verseket, mintegy verskatalógust hoznak létre, bírálnak, dicsérnek.
Sok kicsi Kemenesalja, sok kicsi Széphalom.
A legérdekesebb az, hogy úgy tűnik, szándékuk nem feltétlenül az, hogy átkerüljenek a hivatalosan, vagyis irodalmi mércével mérő irodalomba, számukra valószínűleg lényegtelen az irodalom illetékeseinek ítélete. Azt hiszem, egyfajta boldog állapot ez, hiszen sem az örök (?) hírnév, sem a kifejezés tökéletességének elérése nem lebeg frusztrálón a szemük előtt. Egészen naturális okból és célból alkotnak, mondhatnám egyfajta egészségesebb motivációval.
Leginkább a hímzéshez tudnám hasonlítani a tevékenységet, ahhoz is kell egyfajta szemlélődő és meditatív lelkiállapot, jókat lehet gondolkozni, míg elkészül egy keresztszemes falvédő hol jobbra, hol balra forduló piros, szürke pávákkal. Nagyi hímzett ilyet boldogult lánykorában, akkor még verseket is írt, ezeket féltve őrizte egy öreg dossziéban. Egy kellően ünnepélyesnek tűnő vasárnap délutáni pillanatban megmutatta nekem lánykori hol gyöngybetűkkel, hol írógépen pötyögött költeményeit, szabadkozott előre, de jólesett neki a dicséret. Ez volt a nagymama-unoka költő-költőtalálkozó, hátunk mögött a falvédő pávákkal, egy szürke, egy piros, apró csészékből ittuk a feketét, csendes délután volt, elméláztunk a sezlonon üldögélve, nagypapa lent sakkozott a parkban.
Hozzászólás