Február kilencedike
2007. február 7. - Tamás Gáspár Miklós
…mintha a Madison (Wisconsin)-i egyetem egyik antropológusát olvasná a dél-gambiai népszokásokat és balladákat összegyűjtő svéd expedíciónak a francia nyelvű előszóval ellátott, Uppsalában megjelentetett beszámolójáról. A szerzőt mintha jobban érdekelné a Cornell University rivális tanszékének a fölfogása, mint Dél-Gambia.
- 2007. február 7.
Ma reggel, ha már emlegettem Roberto Calassót, levettem a polcról a Kasch-t, amely már vagy hét-nyolc éve nem volt a kezemben, még mindig olyan mulatságos, szellemes és elegáns, mint volt, bár korábban nem jöttem rá, hogy a Passagen-Werknek akar konkurenciát (hogy utálom ezt a szót ilyen tahó módon egy r-rel írni!) támasztani, mintha valaki holmi csiszolt Esti Kornél-novella formájában írná meg a Finnegans Wake-et. És teljesen kimentek volt a fejemből az elragadóan botrányos Marx-passzusok. (Este az ÉS szoaréján voltunk a Ludwig Múzeumban, kaptam néhány utálatos megjegyzést és gyűlölködő tekintetet a balosságom miatt, amellyel kapcs. a tantusz kezd – majd’ tíz év késéssel – leesni némelyeknek, amikor a kelet-európai horrorkapitalizmus válsága ezt többé teszi afféle entellektüel szeszélynél. Marx említése a hisztéria, az értetlenség és a dühöngő butaság valóságos orgiáit váltja ki a magyarországi ismerőseim nagy részéből. Mindig kiderül, hogy pártszemináriumi emlékeik jönnek elő. Sajnálom, de én sohase jártam ilyen szemináriumon, és a primitív pozitivizmusnak, progresszivizmusnak és egalitarizmusnak erről a fiktív elegyéről, amely ilyenkor előkerül, még csak nem is nagyon hallottam, azon kívül, hogy az ember tudta az ilyesmiről zsigerből, hogy butaság. Mindenestre valaki – vezető értelmiségi – szikrázó szemmel állapította meg, hogy nekem nem itt van a helyem, hanem a prolik között. Touché.)
Ámde Calassóra haragszom, mert ő az egyik ludas a rémséges Márai-divat elindításában, amelynek középpontjában az egyik legszégyenletesebben giccses és ízléstelen magyar regény áll, A gyertyák csonkig égnek. (Calasso az egyik legfontosabb olasz kiadó, az Adelphi afféle Osvát-hírű főszerkesztője.) A magyar irodalmat kevés ekkora vereség érte rövid létezése során. Annak idején minden magára valamit adó kritikus megírta, hogy milyen pokoli dolog: a modern magyar próza egyik legnagyobb művésze eladta magát. A komoly irodalmat ezentúl így határozták meg: nem Márai. (Félreértés ne essék: a pasas zsenialitását senki nem vonta kétségbe néhány fasisztán és szélső sztálinistán kívül. A legfontosabb kommunista szemleíró, a nem kevés joggal bálványozott Bálint György nagyon szerette Márait, bár ez írásainak válogatott gyűjteményéből nem derül ki – részletes fölvilágosításért tessék Murányi Gáborhoz, a HVG szerkesztőjéhez fordulni.)
A gyertyák csonkig égnek megdöbbentő – és posztumusz, ami ebben a műfajban (kommersz) teljességgel hallatlan – világsikere mintha azt igazolná, hogy a magyar dolce stil nuovo, a kilencszázhúszas években először kanonizált és normalizált nyugatos „fentebb stíl” nem nyerte el a művelt Nyugat tetszését, hanem pont ellenkezőleg: azt díjazza Ejrópa (a földrész), ami a Nyugat (folyóirat és az ízlésetalon metaforája) számára pfü és piha. A Márai-divat (amelyben szerzőnk életművének 65,3%-a tök ártatlan) annál meghökkentőbb, mert a kommersz és a magas irodalom export-import viszonyai majdnem pontosan a szimmetrikus ellenkezőjükre fordultak ma a két háború közti korszakhoz képest. Akkor a kommersz volt az exportcikk (Molnár Ferenc és Biró Lajos és Lengyel Menyhért és Bus Fekete László és Földes Jolán és Vaszary Gábor és Körmendi Ferenc, egyébként csupa első osztályú, derék szakember: munkájukat nincs miért és nem szabad lenézni), míg a „magas irodalom”, a magaskultúra Móricztól József Attiláig maradt itthon, Bartók kivételével ismeretlen máig az ún. „nagyvilágban”. Ma ez, mint tudjuk, fordítva van, Kertész Imre, Nádas, Esterházy, Kurtág, Tarr Béla stb. művét mindenütt tisztelik, a mai magyar kommersz – Szabó Magda ifjúsági regényeitől eltekintve – exportképtelen.
A nemzetközi siker ezúttal a nyugatos „fentebb stíl” diadala, amely persze egyben filozófiai és politikai győzelem is. A restaurációs-revansista kísérlet – mondjuk: Tormay Cécile – „nem játszik”. Ezért nyugtalanító A gyertyák csonkig égnek arcpirító irodalmi és kasszasikere, a Nyugat (mint kulturális mozgalom, amely legalább akkora históriai erő ma már, mint Széchenyi Akadémiája) nem nyugodhat babérjain. Egyébként az is nyugtalanító, hogy Márai 1940-ben megírta a maga irredenta (egyébként nem túl borzasztó) cikkeit, üdvözölte „az országgyarapítót”, szöges ellentétben magánjellegű nézeteivel, amelyeket a gyakran nagyszerű Naplóból ismerünk.
Furcsa, de nem egyedülálló, hogy nálunk megint – mint a huszadik század első felében – avant-garde gettók alakulnak ki. A kasseli Documenta alkalmából több csoportban is folyik itt munka, az egyik Paolo Virno írására támaszkodik, amely – Negritől és a francia spinozista marxizmustól (közös eredet: a kései Althusser, akit mindenütt újra kiadnak, különösen a fura posztumusz munkáit) némileg eltérően –Spinoza multitudo-fogalmát rekonstruálja („sokaság” szemben a „néppel”, „tömeggel”, „nemzettel”, „politikai közösséggel” [„body politic”], „társadalommal” etc.), a másik meg Giorgio Agamben „pusztaélet”-koncepcióját dolgozza föl: Homo sacer: Il potere sovrano e la nuda vita, Einaudi, 1995, angolul is: Stanford, 1998 (és szerbhorvátul és japánul, magyarul persze ummantás se), ebben véletlenül én is közreműködöm (innen tudok az egészről). Hallottam emberről, aki Alain Badiou-t olvas. Ezek az emberek külföldi (többnyire, bár nem kizárólag nyugat-európai és észak-amerikai, többnyire művészetelméleti, -történeti, -tudományi vagy „cultural studies” háttérrel, kapcsolatokkal rendelkező, ott vagy „virtuálisan” ott, kívül működő) közösségek tagjai, a nemzeti kultúra egy-egy szegmentumával („a szakmával”) csak szigorúan professzionálisan, mintegy kívülről („szakmailag”) érintkeznek, s az, hogy valaha olvasták Mikszáthot, magánügy, mint ahogy magánügy volna ugyanez valamely asztrofizikus vagy olimpiai bajnok kenuzó-kajakozó esetében. Az illető történetesen magyar, itt járt gimibe, hát olvasott Mikszáthot. Az olimpián és a kasseli Documentán ez irreleváns.
Nem egészen érthetőek lassacskán a nemzeti kultúra körvonalai. A magyarországi természettudományi folyóiratok már alig közölnek magyar nyelvű tanulmányokat, hiába két évszázad nyelvújítási erőfeszítései.
A nemzeti kultúra – lassacskán… – maga is „szakma” lesz, amelynek specifikuma, hogy igen nehéz, ráadásul nem indoeurópai, „helyi” nyelvet kell elsajátítani hozzá, de hát az ókori keleti archeológusoknak is meg kellene tanulniuk hettitául (ez egyelőre, mint köztudomású, még nem könnyű, de nagyon dolgoznak rajta). Ha az ember mondjuk a Jelenkorban és az Alföldben – hogy a szakfolyóiratokat ne is említsem – magyarországi irodalomtudósoknak a kortárs irodalomról szóló recenzióit nézi, az az érzése, mintha a Madison (Wisconsin)-i egyetem egyik antropológusát olvasná a dél-gambiai népszokásokat és balladákat összegyűjtő svéd expedíciónak a francia nyelvű előszóval ellátott, Uppsalában megjelentetett beszámolójáról. A szerzőt mintha jobban érdekelné a Cornell University rivális tanszékének a fölfogása, mint Dél-Gambia. A múlt heti ÉS-ben valaki Széchenyinek az írói minőségében előállított szövegeiről (értsd: a könyveiről) beszél…
Hanna nyugtalanul alszik. Befurakodom mellé most – elfoglalta az egész ágyat keresztben, a kis csíkos hálózsákjában – , de csak elférünk majd valahogy.
Hozzászólás