Február tizedike
2007. február 8. - Tamás Gáspár Miklós
...nálunk azonban (és Ausztriában) a barokk ellenreformáció vidékre szorította a kálvinizmust (az ún. erdélyi emlékírókban semmi „vidéki” nincs még, Bethlen Miklós lehetne igazi grandseigneur a poitou-i birtokán) és illegalitásba a janzenizmust, Pestre már csak valami tiroli-vorarlbergi árnyalatú szlovák katolicizmus jutott, így hát a megbánásnak nincs nyelve.
- 2007. február 8.
Hanna választhat, hogy melyikünk ágyában alszik (a sajátjában nem volt hajlandó, túl is adtunk rajta már rég), ma is én voltam a szerencsés. Későn aludt el, aztán meg ragaszkodtam eredeti tervemhez, és vacsorát főztem, ami nem sikerült valami ragyogóan, nem volt türelmem, és kemény lett a currys sült, a fene egye meg, de az avokádós saláta elmehetős volt. Általában sikerületlen nap, rémes időgazdálkodás, bűntudat, balsejtelmek – minderre semmi közvetlen ok.
Abba kellene hagynom a magyarországi lapok olvasását, állandóan dührohamokat kapok. De hát – ha írok beléjük, illenék tudnom, mi a frászt mondanak. A valaha pontos HVG filmes bon mot-kat lajstromoz, még az se stimmel, hogy „Játszd újra, Sam!” vagy „A nevem Bond. James Bond.” Tízből nyolc téves, vagy rossz fordítás. Fontosabb dolgokról nem is szólva. Csütörtökön-pénteken jelenik meg minden hetilap, extra dühroham. Jó, hát mások egyenesen tévénézésre ragadtatják magukat, ezt semmi pénzért nem tenném, hallom, némelyek beleőrülnek. Az ÉS azt idézi magától az írótól (remélem, rágalom), hogy Kiss Noémi novellákat „készít”. Mi folyik itt?
(Közben Hanna valamiért azt kiáltja álmában: „nincs kenyér”.)
Valami „kulturális” vigaszra lenne szükségem, ez nyilván krimi lesz. Rájöttem, az egyik ok, amiért újraolvasok kívülről tudott krimiket, az egyszerűen tematikai hiány: a magas irodalomban és filozófiában nincs igazi helye a férfibarátságnak. Hercule Poirot és Hastings kapitány, Maigret főfelügyelő és munkatársai (Janvier, Lucas, Lapointe), Nero Wolfe és Archie Goodwin (Rex Stoutnál), Spenser és Hawk (Robert B. Parkernál) – itt ráadásul (többnyire) monogám nagy szerelem is tapasztalható (Spenser és Susan Silverman) –, aztán a megcsalatott vagy egyébként ki nem elégítő barátságok Le Carré nagy regényeiben (George Smiley és Bill Haydon, George Smiley és Peter Guillam), a szüntelen szerelmi csalódás (egyoldalú monogámia: George Smiley és Ann), a barátság negatívuma, kényszeres fordítottja (George Smiley és „Karla”, a szovjet hírszerzés géniusza), fegyverbarátság, bizalom: nyilván ezek hiányoznak nekem a magas irodalomból – meg az életből. De mindez lassan a krimiből is kikopik: Lawrence Block regényei (mind a Bernie Rhodenbarr-, mind a bérgyilkos-sorozat) éppenséggel a bizalmatlanságra és magányra épülnek, Elmore Leonard meg Thomas Pyncheonnal és Don DeLillóval vetekszik a meghatározatlanságban és entrópiában. (A „nagy barátság” a modern magyar irodalomban is csak kommersz: az Utas és holdvilág – romantikus ponyva az ókor és a kissé egzotikusabb szex iránt érdeklődő gimnazistáknak – varázsának ez az egyik titka: a férfibarátság iránti nosztalgiánkat letudhatjuk édesbús félmosollyal és úrias kézlegyintéssel: gyerekes érzelgősség, dőreség. Dettó Brideshead Revisited – magyarul hogy is? Az utolsó látogatás? Nem vagyok benne biztos. Le Grand Meaulnes. Vagy ifjúsági irodalom, vagy giccs.)
Én utálom a laudator temporis acti meddő szerepét, a „witty old curmudgeon” pózát, amelyet csak kevesen tudnak jól játszani (mint pl. Határ Győző, nyugodjék: hozzá illett), és tudható, mi minden borzalmat szépít meg Tocqueville-nek az a híres állítása, hogy a lovagiasság kora – az egyenlőség eszményének „beállásával” – véget ért. Regényeket írunk és olvasunk „regényesség” nélkül, ez utóbbit csak a populáris műfajok őrzik, hiszen bennük a kiválóság keresése, valaminő szótlan „nemesség” politically incorrect idealizálása (különösen Robert B. Parkernál vagy tisztán negatívan Ross Thomasnál) még megengedhető, nem mintha ez nyomokban ne volna még látható itt-ott „a magasban” is – Jean Genet ezért meglepően romantikus, „regényes” olykor.
Montaigne-t ebben nem tudom használni, hiszen pl. az, amit Étienne de la Boétie-ről ír – aki mindig egyike volt kedvenc szerzőimnek (…le Contr’Un!) – , egyszerűen elviselhetetlen irigységgel tölt el.
De mégis csak morgok itt.
Hagyjuk abba mára.
Megyek én is aludni. Ez most biztosan szép lesz és jó.
*
Borult, sötétes februári reggel, s itt, a mindig félhomályos udvari lakásban – nem látszik az ég, csak a gang – még mélabúsabb. A „mélabú” persze csak ironikusan alkalmazható, mint magyarul még számos fontos kifejezés. A chagrin meg a sorrow biztosan fordítható „bánat”-nak, de magyarul a „bánat” majdnem annyira tárgytalan (pontosabban: tárgyatlan, mégis micsoda nagyszerű nyelv ez), mint a „szomorúság”. De a chagrin inkább „bánkódás”, megvan benne a „megbánás” árnyalata – milyen ritkán érezni keresztyén szubsztrátumot bármilyen magyar kifejezés mögött (alatt)!... – , ezt alig lehet anyanyelvünkön visszaadni. A legszebb filmcím, amelyet ismerek (Le Chagrin et la pitié), azért lefordíthatatlan – persze írhatnánk, hogy „a bánat és a szánalom”, de ahhoz, hogy magyarítani lehessen, keresztyénietleníteni kell, mondjuk: „a fájdalom és a részvét”, hogy érthető legyen, csak persze ez hamisítás volna, nem csak pogányosítás – , mert Nyugat-Európa kultúrája ágostonos kultúra (Luther, a kálvinizmus és a janzenizmus óta), ahol a „lelkiismeret” és a „bűnbánat” közvetlen rokonságban áll egymással, nálunk azonban (és Ausztriában) a barokk ellenreformáció vidékre szorította a kálvinizmust (az ún. erdélyi emlékírókban semmi „vidéki” nincs még, Bethlen Miklós lehetne igazi grandseigneur a poitou-i birtokán) és illegalitásba a janzenizmust, Pestre már csak valami tiroli-vorarlbergi árnyalatú szlovák katolicizmus jutott, így hát a megbánásnak nincs nyelve.
Megbánás nélkül pedig nincs emlékezet.
Ugyan miért emlékeznénk, ha nem volna lelkiismeret-furdalásunk?
Arra csak Proust volt képes, hogy a memóriáját a szégyen sarkantyúzza, a társadalmi-társasági (mindig erotikus) megaláztatás. Calassónál olvastam tegnap, hogy még Talleyrand-ban (Benevento hercegében, a fenébe is!) fölmerült, hogy: „Il eut peut-etre mieux valu souffrir.” Micsoda mondat! „Talán jobb lett volna [többet ért volna] szenvedni” – magyarul kissé lapos, de gondoljuk csak meg. Milyen jól mulatott Talleyrand, végigkacagta a forradalmat, a terrort, a direktóriumot, a konzulátust, a császárságot, a restaurációt, a száz napot, a második restaurációt, a bécsi kongresszust, elérte, hogy a legyőzött Franciaországot – tisztán diplomáciai úton, hatalom és haderő nélkül – még meg is nagyobbítsa és a győztesek asztalához ültesse, püspök volt és dúsgazdag nagyúr, több száz ágyassal és szeretővel. Hát ő mondta ezt.
Hozzászólás