Reggel ki az ágyból, vérvétel, üres gyomorra, kávé is csak később, de megy. A János kórházba. A vizitdíj masina előtt hosszú sor, beállok. A másik előtt egy férfi kisérletezik, kiváncsian nézem. A múltkor nem működött, a kapus végre kijött és felvilágosított arról, amit éppen megtapasztaltunk páran. Most nem jön ki. Megjavították volna a gépet? Figyelek, nem kiáltok át, hogy nem működik. Hiszen ha nem működik, biztos kitettek volna rá egy cédulát. Nem tettek ki. A férfi végre feladja a kétszázforintos gépbegyürködését, beáll az íme, egyetlen sor végére. Lassan haladunk. Apró néni kéri az előttem állót, dobja be helyette, ő nem látja. Föl sem ér oda, ahol ujjal kell érinteni a képernyőt.

     Kitöltöm a gépből nyert vizitdíj cédula két példányát, megyek a vérvételre. Ez viszont egy ideje itt nagyon jól meg lett szervezve. Tényleg. Pillanatok alatt mehetek az injekcióstű elé a szokásos áldozatra, amit meg is hallgatnak majd a felettes hatalmak és adnak érte egy akkurátos leletet. Közben, még a beutaló leadásakor kiderül, nem kellett volna vizitdíjat fizetnem. Így mulat egy magyar úr, gondolom. Akkor se megyek ma egy másik osztályra, ahová nem kell beutaló, ahová most ingyen mehetnék.

     Apropó beutaló. Engem nem zavar a 300 forint, (csak a zaklatás), de hát az gyakran nem 300. Megyek a körzeti orvoshoz beutalóért, aztán beutalóval a szakrendelésre, ott megállapítják és megírják a körzetinek, hogy mit írhat fel nekem, végül visszamegyek a körzetihez, hogy írja fel. Mindez együttesen 900 forint. Ez már zavar. (Az ide-oda vándorlás és várakozás zaklat. Ez egy ilyen ország, mondom, itt szeretik zaklatni az embert. Kik? Nem kik, hanem mik. A fejekben-levők, a fejekben-levőkből intézményesítettek, amelyekben már valakik hisznek. Kik? Nem tudhatom pontosan, csak olykor-olykor megtudom, ki nem. Kiszól a szerepből, ő se birja, de azért fizetik. Kik? Mi. Ő maga is, hiszen ő is adófizető. Ad notam: „A mazochista dala”: Fizetem a rendőrséget, hogy megbüntethessen.)

     Haza, kávézni. Kijavítok egy rövid szöveget a szökőévről. Kérték, örülök neki, megtudtam dolgokat, kénytelen voltam utánanézni, miután rájöttem, nem értem igazán a dolgot. (Betegség: igazán érteni akarni. Szerintem a majmok egészen máshogyan kíváncsiak, talpraesetten, nem fejreesetten, mint mi.) Szösszenet a szökkenetről.

     Beimbolyog a lányom, álmatagon beszámol Bécsről, CEU-s évfolyamtársaival ment ki két napra, éjjel ért haza, a vihar miatt nagyot késett a vonat. Három dolog ragadt meg benne: az euró nagyon drága, evett egy nagyon jó bécsiszeletet és látott valamit a Stephan-dóm előtt, tudom-e, mi volt. Beöltözött emberek, fegyverdurrogás is, templom is. Magyaráz, eléggé összefüggéstelenül, ő még nem ivott kávét, előnyben vagyok és ez egy olyan  helyzet, amelyikben nem jó az előny. Németül nem tud, én meg hiába tudok, nem voltam ott. „Farsang”, mondom hirtelen. Nyilván az kezdődött, Vitán is volt szombaton valami, nem mentem el, annyira influenzás voltam. KÖZBEVÁGÁS. „Vita” az Nemesvita, a falu, ahol főként lakom. A Majorban csak keveset vagyok-vagyunk, bár rendszeresen. Naplót, mint ez most, sohasem írtam, adtam közre, nem tudom, hogyan fog menni, korcs műfaj. Egyszer elkezdtem egy perui naplót „Perui Nap-ló” címmel, odalátogatásomkor és kevéssel utána, de nem fejeztem be. Az útinapló lett volna. De ez?

     Lányomról eszembe jut a nyomtató, megvettem, hazavittem, bekapcsoltam, működött, lementünk Vitára Edittel, nem a lányommal, ő maradt és két nap múlva telefonál, hogy a nyomtató nem működik. Lehetetlen, mondom, gondolom. Biztos a lányom ügyetlenkedett. Dehát ezért nem utazok rögtön fel Budára. Aztán felutazok három további nap múlva és hát nem ügyetlenkedett, a gép bekapcsolhatatlan. Visszük vissza a Mammutba, a Saturnban vettem, nem cserélik ki, csak három napon belül. Dühít. Megint egyszer. Túl sokat éltem Amerikában. Ott szó nélkül visszaveszik egy hónapon belül. Budaörsön van a szerviz. (Miért is vettem Epsont, HP-t kellett volna, eddig mindig azt vettem, az eladó bűne, jobb a tinta, sokkal, mondta.) Felírják a telefonszámomat, majd hívnak. Ez 17-én volt, látom, amikor előveszem a bárcát, ma 28-a van. Rájuk telefonálok. Némi várakozás után az ihlető üzenet: Nem lehet megjavítani, kicseréljük, lehet érte jönni. Most kérdezzem, miért nem telefonáltak? Inkább vigyen az ihlet: autóba, Budaörs.

     Aztán Metro, Ferenciek tere, OFOTÉRT, még csütörtökön telefonáltak, elkészült a szemüvegem. A két szürkehályog műtét után új szemüveg kellett, a bifokálist csak most cseréltem ki, eddig vergődtem a messzire meg a közelre látó cserélgetésével. Ez most nem is bifokális, hanem progresszív, ilyen még nem volt nekem, kíváncsi vagyok. Kissé bizarr. Meg kell szokni, mondják. Ha nem szokom meg, kicserélik ingyen egy bifokálisra. Hát szoktatom szemem a rendhez, az új rendhez, amelyikhez ez a szemüveg tartozik. Majd kiderül, szokik-e. Egyelőre az éppen írottakat az olvasó szemüveggel írom, a progresszívtől ugyanis hajladozott nemcsak a szöveg, a számítógép is, mint a Vidám Park tükreiben az ember, de ez most nem túl vidám, a fejem inkább zsibong, mint szédül.

     Budaörsről visszafelé Jeney Zoli hív mobilon. Elvállaltam, hogy több év után megint adok szemináriumot doktoranduszoknak a Zenekadémián, de ezúttal angolul angol-amerikai irodalomból. Ezért vállaltam el, ez felkeltette az érdeklődésem, pedig úgy gondoltam, soha többé. Fárasztó, leköt, másra kell az idő. Most enyhén esz a fene, hogyan szerezzük be a könyveket, mennyire tudnak angolul, mennyit követelhetek meg, hogy olvassanak, mit is válogassak, hogyan. Most megbeszéljük, melyik napon és mikor. Múlt héten kellett volna erről beszélni, de Zoli nem hívott. Kicsit reméltem, elmarad az egész. De hát nem. A kocka el van vetve, de egyelőre a levegőben pörög. Másik metafora: úszómedence szélén állok, ugrásra készen és fogalmam sincs, milyen mély a víz. Sekélyre készüljek vagy mélyre? Ha sekélyre, legfeljebb hasas lesz, de nem verem be a fejem.

     Írom ezt a szöveget, Edit jóságosan elhozza a kórházból a labor-leletet, hurrá, a vércukrom teljesen normális, abbahagyhatom a két hónapja tartó vigyázkodást (pl. karácsonykor egyetlen szelet bejgli, azt is bűntudattal). Aztán vacsorakészítésbe kezdek – ez az én szokásos, magaménak orzott feladatom –, közben kipakolom és betáplálom az új nyomtatót a számítógépbe – nagyon macerás. Az esti TV-híreket alig tudom megnézni, de amennyire kiveszem, nem vesztettem semmit. Legalább nem bosszant, ami mindig, megszokhatatlanul, hogy mindegyik hírt legalább háromszor mondják el: egyszer az előzetesben, aztán a beszámoló elején, harmadszor a beszámolóban – olykor negyediknek a beszámolóban megszólaltatott helyi személy is elmondja ugyanazt. Ez már nem szájbarágás, hanem szájbaemésztés, (azon az alapon, hogy a szájbarágás az étel megrágása volt egykor gyerekek számára, a szájukba).

     Lányom megjön az egyetemről, vacsora, magán hír-csere némi bor segítségével, végül, már kimerülten, de még kíváncsian előveszem a még csak átlapozott ÉS-t, vajon mit írt Károlyi Csaba a Petri költészetét leérteklő írása felháborodott és az ÉS-ben leközlött bírálóinak. Hát semmi különöset, legfeljebb az különös, hogy sor került rá, de hát ebben az országban lassan már semmi sem különös. Nem igazán értem, hogyan lehet vitatkozni arról, hogy egy költő milyen jó, hiszen ez a fajta jóság ízlés dolga, mindenképpen személyes. Ha Csaba azt írja, neki most nem tűnik olyan jónak, mint régen, akkor nem tűnik neki olyan jónak. Érvektől, mások érveitől nem fog jobbnak tűnni, és hát persze, ahogyan most írja is, minden kritika kimondatlanul úgy kezdődik: „Véleményem szerint”. Arról lehet vitatkozni, ha érdemes, hogy Petőfi anyjának volt-e tyúkja, arról viszont, hogy a vers jó-e, vitatkozni – szerintem – majdnem annyira értelmetlen, hogy jó költő-e Petőfi, jobb-e, mint Arany. Megértem, ha valaki máshogy érez Petri költészete iránt ma, mint Károlyi Csaba, azt érdemes megírni, tanúvallomásként egy olyan perben, amelyikben végítélet nincs. Magam annyit nyertem az egészből, hogy újra fogom olvasni az Örökhétfő kötetet. Csaba ma már gyengének tartja, nekem egykor, amikor megjelent és kezembe került Amerikában, felfrissülés volt, írtam is róla jókat az Arkánumban. Vajon úgy hat-e rám most, mint Csabára? És ha igen, egybevetem-e Petri egész költői munkásságával, hogy arányíthassam? Ez utóbbit kétlem. A kanonizálók harcai és félelmei, és azok lehetséges motivációi, ha érteni vélem is olykor őket, bosszantanak, ahogyan a „kanonizálás” főpapja, Harold Bloom ezirányú törekvése kezdettől fogva bosszantott, akárcsak ödipusz-komplexust felhasználó találmánya, az „anxiety of influence”, a hatástól-félelem, hogy a költők attól rettegésükkel írnak, hogy költő-apáik hatása alá kerülnek. Pedig ez utóbbiban, gondolom, biztos van valami. Magam is, mint kortársaim legtöbbje, József Attila hatása alatt voltam, de rájöttem, ettől csak akkor menekülök meg, ha másként érzem és élem meg a világot, vele a nyelvet, amellyel élek. Bloom tézisében a dolgok ennek a felének a hiánya zavart, a függetlenségre, a sajátra törekvés motivációjának az elhanyagolása és az apaság státuszának túlhangsúlyozása: az függ össze szerintem a kanonizálásra törekvéssel. A szentté avatás szerintem, számomra, éppen annyira érdektelen a versek megélésében és szeretetében, mint a kánon-jog. Szent Petri vagy nem Szent Petri? Majd megnézem, ma hogyan hatnak rám, mint olvasóra, nem fiúra, ami Petri vonatkozásában sohasem voltam, az Örökhétfő versei.