Néha arra gondolok, hogy a dolgok mindig ugyanott vannak, csak mi egyszer ilyennek, máskor olyannak látjuk őket, s az a rögeszménk, hogy nincs két egyforma nyári délután vagy téli este. Azt veszünk észre, amit felettes vagy alantas énünk éppen diktál, s ettől van ez a „kétszer egy azon folyóba nem” hiedelem. Erre járok haza mióta már, mégis hol ez ötlik a szemembe, hol az. Ki tudja, mikor került a kirakatba pl. ez az árleszállítás, ám én csak most apercipiálom: Akciós Isten? Ez idő tájt? A könyvesboltos emberről a Palika jut valamiért eszembe az Utazás a koponyám körül elejéről, akit édesanyja, Rózsika, a házvezetőnő véletlenül egy zsidó felekezeti iskolába íratott be, mert az volt legközelebb és olyan szép tisztának látszik. Cinitől rögtön meg is kapja, hogy zsidógyerek lett a Palikából, aki a csúfolódás végére azzal tesz pontot, hogy: „hő, zsidógyereket nem szabad ám bántani!” Jól van informálva – teszi hozzá a szerző.

Megyek K-hoz, az új lakásába. Vett kinyitható heverőt, azt kell összeszerelni, mert a boltban csak kifizetni lehet a bútort, megszerezni nem. Kap az ember két nagy lapos csomagot, négy kicsit, plusz csavarokat, anyákat, alátéteket. Az ágy volt 26 ezer, a készségesen felkínált szerelési díj – ezen felül – 15 ezer. Pedig komplett ágyat adtak el, nem bútorelemeket. Tudok olyan országokról, ahol a vételárban benne van az összeszerelés díja is, de hát ott a fogyasztóvédelem sem félkész áru.

A feladat nem látszik túl bonyolultnak, de hamar kiderül, hogy rossz a tervrajz, és kettővel kevesebb csavart adtak. Ám az ember nem adja fel ideje korán, s addig forgatgat, illesztget, káromkodgat, mígnem „megjavul” a szerelési útmutató, ha megfordítjuk itt ezt a két izét, csavar sem kell hozzá, és minden a helyére kerül. Nem tartott tovább két óránál.

A Szt. István körút igazából még nem a Körút, legföljebb annak preambuluma. Ide még belátszik a Duna, jellegzetes folyószagát is behozza a szél, maradt egy kis monarchiás feelingje, ami kb. a Nyugatinál véget ér. Talán, mert kávéházasabb, mint onnantól, talán, mert a Vígszínház előtt kiöblösödik, mindegy. Van itt egy (egyetlen) pad, amit valami ezermester átalakított, támlája, lábai, színe, íve eredetileg olyan, mint a többié, de középen ketté lett osztva. Mennyit dolgozhatott rajta? És vajon saját pénzből finanszírozta vagy szponzorálta, mondjuk, egy élelmiszerlánc? Ha jól megfigyeljük, látszik, míves munka. Szépen követi a két szélső, kovácsoltvas kartámla vonalát, s hajszálpontosan választja két részre a lócát. Nyilván jó szándékból: amennyiben hárman pihennének meg itt egyszerre, a középső is tudjon könyékre támaszkodni, ne kelljen emiatt direkte helyet cserélniük időnként.

De, persze, nem. Leírom didaktikusan az igazi okát, mert akinek nincs a sorok írójáéhoz hasonló rosszindulatú, prekoncepciós, rideg észjárása, sosem találná ki. Arról van szó, hogy ne tudjon lefeküdni rája a hajléktalan. Vagy ha mégis, legyen legalább kényelmetlen. Ülnie egyelőre szabad, de elkészült már állítólag az ülőke hosszú tűkkel való ellátásának terve, az önkormányzat jóléti osztálya dolgozik rajta, nemsokára meglesz az engedély. Ahogy a galambok ellen ez rendszeresítve lett az ablakpárkányokban. (Azért szívesen beszélgetnék egy kicsit az ötletgazdával, föl tudnék tenni neki egy udvarias kérdést.)

Estére aztán a Loki továbbjut, az ETO is kecsegtetett 40 percig, a Reál pedig a BL legnehezebb csoportjában folytathatja.

Zelki János