Írni kéne, írni, a franc essen bele minden másba!
Olvasni is kéne. Az értelmiségi olyan, mint az egér. Jó, jó, ez amolyan delíriumos hasonlat, magyarázata normális is van, a logikai megfelelés a következő: egér (+ nyúl és még mifene rengeteg állat), ha nincs mit rágnia, kinő a foga, és akkor fűbe harap, vagyis beledöglik. Humánértelmiséginek állandóan nagy kupac irományokon, hatalmas információtömegen kéne átrágnia magát; egyrészt, hogy mindig ki tudja ugratni a nyulat a bokorból (rendesen képzett legyen, élénken reagáljon a szakmai kihívásokra, végső soron: hogy éhen ne dögöljön), másrészt puszta élvezet okán, hiszen azért lett humánértelmiségi, mert szereti eztet csinálni mind, vagyis jólesik neki. Jó, jó, jó...
Mostan színes egerekkel álmodnom. Templomi egerekkel, ha ma sem jön meg a kiadótól a pénzem. (Megjön? Nem jön meg?!) A macskával nagyjából egy koszton vagyunk, ő eszi, amit én, egyszer lehet, hogy az ő étrendjére fanyalodom. Az egér állítólag édeskés. Igaz, felpucolni pepecs munka, nagy macera. Van valakinek kipróbált receptje? (Elég oldalszám referenciát megadni a megfelelő túlélőkönyvben.)
Szóval írni kéne. Regényötlet az van. Fanyar, nagyon élet. De nem írok. Fordítani is csak ímmel-ámmal sikerült tegnap, mert gondolkodtam. (Szoktam.)
Itt volt John, a szobrász, akinek a hétvégéig még látható a kiállítása a Budapest Galériában. Gyönyörű, mitologikus bronzfákat hozott, kecseseket és töviseseket, kicsi négyszögletes és patkó alakú házakkal, mintha beléjük lehetne bújni, olyanokkal, és az embernek a hideg futkározik a hátán, bár a meleget szeretné. John mellettem ült a kocsiban, fekete farmernadrágban, keresztbe tett lábbal, keze a térdén. Nagy kék erek látszottak a kézfején, olyanok, mint bronzfáinak patinás ágai. Mondtam, dugja el, mert elvonja a figyelmemet a vezetéstől, és fának megyünk. Nevettünk. Az ő ötlete volt a felolvasás. Kérte, olvassak a hétfőn Amerikában megjelenő regényemből, ami itthon Tranzit glória, "odakint" To Err Is Divine. Viszolygok saját szövegem recitálásától, főleg angolul, hátha elvétem az intonációt, és ő, a bennszülött megmosolyog, és gondolkoztam is, hogy mégse kéne, de aztán mégis. Nekem senki sem olvasott fel, amióta nem vagyok analfabéta. Mikor befejeztem, John, a szobrász fogta Tibor Fischer könyvét, a Voyage to the End of the Room-ot, (*) a szoba másik végébe ment, leült a kis kék perzsaszőnyegre, törökülésben, és mondta, mondta, mintha rádióban olvasná, az első fejezetet. Tovább is lett volna, de leállítottam, mert ha minden jól megy, vagyis a kiadó össze tudja kaparni rá a pénzt, fordíthatom majd, és magyarul is megjelenik, de most csak az első pár oldal van meg próbafordításban; ha előre megismerem a többi szöveget, oda az izgalom. És én jöttem megint, és szintén Tibor Fischertől a Collector Collector-ból (*) a The Best Rainmakert olvastam, mely remek mágikus módszert kínál az esőcsinálásra, nevezetesen hozzáértő nőszemélynek kell megfelelő férfiemberekkel szeretkeznie, és a probléma meg van oldva. Odakint locsogott az eső, vagyis valaki már meglépte a varázslatot, mi meg különben sem, és nevettünk sokat... Ez volt a gondolkodás tárgya. Hogy miért volt olyan jó, pedig mi nem is...
John már nincs itt, egyedül vagyok, előttem a mai tíz oldal feladat. Fél hat van, újságolvasás, macskaitatás, teázás után vagyok. Az előbb meglehetősen nagy ülőfelületemet a masszív forgószékre helyeztem (nem műanyag, direkt fémvázas, hogy bírja a strapát), és fel sem állok innen délig, amikor tán hat oldalon is túl leszek már. Aztán be kéne nézni a bankba, megjött-e már a pénz. Tetemes tartozása van velem szemben a kiadónak, ezt asszem tegnap is mondtam már. Ha nem fizetnek, én leszek tetem. (Előstádiumban valamiféle éhezőművész.) Nem szabad egyfolytában erre gondolnom, nem szabad egyfolytában, nem szabad...
Lapozzunk.
Ma reggel elérte az ablakot a szőlőkacs. Napok óta figyelem, gyanús nekem. Pillanatnyilag ez az egyetlen élőlény, mely hozzám törekszik, rám hajt, hozzám hajazik, mondhatni. Ősszel lekonyul persze, de ez az én bajom. Túl sokat dolgozom, nem járok társaságba. Na jó, egy kicsit. Legutóbbi társas eseményem: Éva, Tibor, John meg én ültünk a nyüzsgő könyvheti pavilonok háta mögött egy teraszon, és szemerkélő esőben könyvekről társalogtunk. Az szintén jó volt.
Mi még? Jó, hogy nem felejtettem el határidőnaplóm elejébe beírni az olvasott könyveket. Idei nagyobb élmények: Yann Martel: Pi élete, Aposztolosz Doxiadisz: Petrosz bácsi és a Goldbach-sejtés. (Yann Martellel együtt szerepltünk a New York-i Barnes and Noble könyváruház Discover Great New Writers válogatottjában. Szóval odakint great new writer vagyok, idehaza meg nempróféta. Nem panasz, nem panasz. Bővebbet hétfőn.)
Jó még az is, hogy már csak alig 150 oldal van hátra a fordítandó könyvből. Azt 15 nap alatt megeszem (közben parizert is kéne), és van rá még bő három hét.
Örülök annak is, hogy süt a nap. Napozni ugyan nem mehetek, mert leégnék, strandbelépőre úgysem futná, mert le vagyok égve. ;-)) Legalább az ablakból látom a fényességet. Különben olyan mindegy! És krízishelyzetben öröm tárgyának (forrásának) ajánlott anatómiai jellegzetességemnek is örülök, mert abból hivatkozott testtájon nekem rögtön kettő is van, ám munka jellegű kötelezettségeim és a kiadói kiéheztetés miatt egyik sincs csúcsra járatva éppen, konkrétabban sztendbáj üzemmódra vannak szükségeltetve. Ez baj, de nem tragédia. Tragédia az, ha nem írok, pedig majd megcebbenek érte. Rajtam múlik, persze.
Úgy döntöttem, hogy erős leszek. Egerek haljanak szomjan...