Áll a város, az idő, a levegő; fákra, villanypóznákra tekeredve szundítanak a szellők, az a néhány tépett felhő pedig, amelyik végül is kihajózott, most valami áramlatra várva ringatózik az ég nyugodt felszínén.

A könyvespolcok tetején lakó szobanövények lusta nyájakban legelészik a beeső fénypászmákat, a háttérrádióban Nat King Cole énekel; a fű könnyű, az asztal, az ágy, a szék mind betépve levitál.

Az ásványvíz finom-kesernyés, és a Csanády utcán egy üzemzavar-elhárító autó rohan át vijjogva, de a szomszéd kislány, aki bár még csak most aludt el, és aki ilyen, ilyen nagyot fog nőni alvás közben, nem ébred föl a szirénahangra, mert, mint szokta volt tenni, most is hamar megcélozta – és most is hamar megtalálta – mélyálmot.

Álmosan nyújtóznak a szűk utcák is, néhány elszökött héliumos lufi emelkedik fölöttük komótosan a biztos halálba, és a Szent István park kerítése mellett, százforintos konzervsöröket kortyolgatva, erős, szűrőtlen cigarettákat pöfékelve, viseletes ruhájú férfiak sakkoznak viaszosvászon táblákon műanyag bábukkal, épp csak pár sarokra onnan, ahol a történelem múlt hét keddjén még „analfabéták lőttek a professzorokra”, és a Pozsonyi úton őket s mindezt észre sem véve, kiegyensúlyozott párocskák márkás ruhákban és céltalan tekintetekkel viszegetnek és hozogatnak fóliába csomagolt ételeket az öregeknek vagy az öregektől.

Rágyújtok, és a gyufát félkartávolságban magam elé tartom, hogy ami mögötte látszik, az délibábként hullámozzon.

Tudom, egy Jani valahol most elnézést kér egy Hugitól. Tudom, azt mondja a lánynak, hogy az nem én voltam, sokat ittam, bocsáss meg, s már csak azt remélem én is, de azt nagyon, hogy Hugi megbocsát majd végül a nem is tudom, hogy miért a Janinak, mert csak attól, nem az elfordulástól, csak a megbocsátástól, a kegyelemtől, kábé csak attól tudok, akár a Jani, egy kicsit, egy kicsit talán majd én is jobb emberré lenni.