Ide vártam a Próféta eljövetelét. 

 

Valaki feküdt az ágyamban.

     De felriadtam.

     Lüktet a fejemben a vér, mint dobverők a bőrön. Mint városokban a forgalom. Már amikor.

     Egy nyugodtabb napon a rakparton ülhetnék álmomban, s nézhetném, hogy úszik el a dinnyehéj, de most csak a gép előtt, s nézem azokat, akik tudják, hogy kell átmenni a hídon. Kezükben kicsi dob. Nem bádog.

     Amikor én még kislány voltam, volt nyakkendőm, meg annak három sarka. Kék is (fétis). Hat pontom volt akkor, hat alappillére szerény kis életemnek, melyekre fel kellett építenem a létet a tornateremtől az öltözőn és osztálytermeken át az udvar betonnégyszögében töltött nagyszünetekig, áprilisnégytől novemberhétig és tovább. Mind a hat ponttal el lehetne játszani: hogyan illeszkedik a hídi (dob)verőre?

     Megtehetném - de minek.

     Inkább visszafekszem aludni.

     Feküdnék.

     Nem megy.

     Üres az ágyam.

     Annak a városrésznek közelében lakom, melyről a naplók kurzív mottóinak és végszóinak forrása, Szerb Antal úgy emlékezik meg, mint egészében albérletbe kiadóról. A szebbik részén, egy palota tőszomszédságában, de az utcák homályán most is, csakúgy, mint akkor, valami misztériumot sejteni, csak a kivilágított részeken merészek a járókelők, a lakók által kiadott helyiségek bérlői a kapualjakba húzódva töltik unalmas délelőttjeiket, s hogy a környék főbérlői őrzik-e még befőttesüvegeik között az élet abszolút rendjének receptjét, melytől a lányok olyan szőkék és hamvasak és kívánatosak lesznek, mint Budapest egykori szerelmesének tollán lehtővé lett számukra mostanáig, arra nemmel kell válaszolnom, mégis van valami rászáradt méze a múltnak ezeken az utcákon, tereken, a városrészen, ahol mint szimfónia egyenként disszonánsnak tűnő, együtt mégis a fülnek kellemes egységet képező futamai,  felújított és pusztulni hagyott épületek egymásutánján szalad végig a szem, míg az aszfaltot vagy a macskaköveket tapodja a láb, A palota egyébiránt forgalmas épület: olvasni térnek be ide sokan. Közelben az a rész, melyről ugyanott, így ír:

A VÁSÁRCSARNOK MÖGÖTT. Méltóztassék nem terjeszteni. Erről a quartierről senki sem tud, csak én. Alkonyatkor hirtelen Párizzsá alakul. Kicsi, de piszkos kávéházak, boltok, melyekből izgalmas gyümölcs-, főzelék- és hússzag árad, különös, figurának megjátszott emberek; mögöttük egy elhanyagolt folyópart, mint a Szajna és rájukvilágít a Citadella, mint az Eiffel-torony. Ön éjszaka átmegy a téren a Vásárcsarnok mögött, és egyszerre jobbra és balra felébrednek a tyúkok, száz tyúk, ezer tyúk, és lármázni kezdenek. "Itt nem szabad állomásozni, kérem", mondja egy késői rendőr egy magányos teherautónak. "Leállt a motor", feleli bűntudatosan egy apacs. "Nyavalyát, kérem", mondja a rendőr. És órák hosszat veszekednek az éjszakában, mint a párisiak.

Itt lakik az elmúlt, az elveszített szerelem. A Lónyai-utca meredek kanyonjában, a Köztelek-utca tengerfenéki magányában ütheti bottal a nyomát. A Kálvin-tér mintha azért nőtt volna olyan nagyra, hogy órákon át várhasson, mint régen, valakire, aki már nem jön erre soha.

Bennem is valami hasonló, bár mégsem ez. Édeskés elmúlás-hangulat tyúkok nélkül, Párizs nélkül, a csak általam tudás szent iszonyata és boldogságos jóérzése nélkül. Nem nyákos, szottyos, cuppogó, nyálas, nyúlós, iszamós, szotyvadt vagy csúszós ez az édeskésség, de nem is egyértelműen jó, nem édes, kellemes, lágy, finom, magával ragadó, kényelmes, befészkelődésre alkalmas; van benne valami kis stich: enyhe érzete a gejlnek. Elégség-érzés. Mindenből elégség – de ebben a mondatban is ott az édeskésség túlfogalmazásának gejl utóíze: az elmúlás megfelelő hangszínének elkapatlansága.

     Ilyen szépen, lágyan, könnyeden, csak veszekedni az éjszakában, s aztán egy erősen vágyteli-szentimentális-elemelt Kálvin-téri mondat.

     'Meredek kanyon', 'tengerfenéki magány' – megfelelő környezetet teremteni egy mondaton belül ezeknek egy 'bottal ütheti a nyomát' használatával, ami akkor sem az elefántcsonttorony felsőbb emeleteinek nyaktörő magassága volt, mikor leírta. Mégis milyen... milyen...

     Annyira. Giccs, de gyönyörű.