Mondanám: csak azért is kibírom, nem dobom be a törülközőt, talpam fel, (na jó, nem a célból, hogy beledögöljek a pénztelenségbe), ha a fene fenét eszik is, kitartok. Nem nyafognék, még éppen időben jön a telefon tegnapelőtt délután fél ötkor, ámenre, kedves kenyéradó kiadótól. Lesz pénz. Lett.

Ki vagyok elégítve. Pénzügyileg. Na nem egészen, csak egy kicsit. Pontosabban elég kicsit. Ha a financiális teljesítést férfierőben kérdeznék, akkor, ha jókedvem lenne, és bántani direktbe nem akarnám a kedvest, csak mosolyognék asszem, ha meg mufurc lennék éppen, a sportból venném a hasonlatot: „Puhaaa vaaagy, Jenőőőőőő”. (Focihoz én sem értek, de nem azért...) Persze pénzügyileg ennek a puhaságnak is örülni lehet, annak nevezetesen, hogy lehetőségünk van méltóságos pénzkiutalókat megkörnyékezni némi sirámmal, melynek hatására szerződésileg kötelezően nekünk járó jussunk megfogyva ugyan, vagyis töredékesen, de állhat a házhoz. Szóval pillanatnyilag húsz százalékig vagyok kifizetve. Messze még a csúcs. Ám ki a kicsit nem becsüli, ugyebár... (Ezt csak a gazdasági szituációra értem.)

Ma, netnaplóban utoljára a fordító gyönyörűséges és keserves életéről beszélnék neked kedves könyvfaló, aki külhoni mesterek műveit úgy olvashatod magyarul, mint a vízfolyás! Fordító gyönyörűsége a szöveg, rajta élvezkedik, amolyan kaján-kujon fajta, ez az élete, a szenvedélye, a vesszőizéparipája. Elmerül benne, mint Závadánál fakanál a szilvalekvárban és másik, nem rendeltetésszerű kavarási helyén, csak van ottan, mármint a fordító a sorok közt, mint polcon a befőtt, álmában leírt mondatain cuppog egy kicsit. További szexuális hasonlattal élve: vérbeli fordító olyan, mint a nimfomániás prostituált - élvezi, és még fizetnek is érte. Na igen. Erre vonatkozólag lásd az előző bekezdést. (Régi hamispénzes vicc poénja ide passzol: Akkor minket most megerőszakoltak! Mire a másik vicc csattanója: de holnap is arra - kiadók tájékán - járunk.)

Fordító keservei ezen kívül is számosak. Fiamnak mondtam, nagyobbiknak, aki most megy angol szakos gimnáziumba, (alapítványiba, normális liberálisba, tandíjasba, szóval keresnem kéne, mármint pénzt, rendesen), igyekezzen valami normális hivatást kipécézni magának, mert ez nem fenékig tejfel. (Még bokáig sem.) Először is ott van a gépelés. Meredek, mindössze képernyőre, meg sóbálvánnyá időnként, szemem olyan, mint aki bordélyban éjszakázott, pedig dehogy, ugyan már, hol van nekem arra időm, szóval, hogy világosabban fogalmazzak: beesett, smink nélkül lila, karikás. Kezem fáj. Utána kéne nézni az anatómiai atlaszban, van-e olyan izom, ami itten sajog nekem, vagy magától nőtt fájnivaló, fordítóspecifikus ártalomként, külcsuklótól belkönyékig. Gerincem van, ennek örülök; annak már nem, hogy léte sajgás révén tudatosul. Ülepem ülepedik. Minden nagyobb munka befejezése után kiveszek egy normális filmet helyi videotékából, és megnézem aztat rendesen, elejétől a végéig, sőt, vissza is tekerem, nehogy morgás legyen, mikor visszaviszem. Különben jól vagyok, orvost láttam már.

Délután spárgát vettem. Pénztáros kisasszony a helyi szupernagy áruházban mosolyog, rákérdez, mi az. Mondom, spárga. (Láthatta a képernyőn kiírva, de nem figyelte.) Hozzáteszem, hogy spárgázni én már csak így tudok. Nem vette a poént. Nekiálltam főzni. Előtte romeltakarítás, számos teásbögre, kiskanál, pohár. Pohár mínusz egy. Breaking news. Sebellátás, szerencsére nem billentyűverő ujjfelületen, mert az nagyon rossz bír lenni. Híradó közben párolt spárga, kevés tejszínes-parmezános-szerecsendiós-vajas mártással. Dőzsölés van, pénz kézben, kész.

Még tíz nap és befejezem a mostani munkámat, aztán pangás lesz, magyar tenger, süttetem hasam dupla adag nappal. Filmnézés nem marad el, de hogy mi lesz az, nem tudom még. Ha kipihentem magam, egy saját regény van tervbe véve, Apcsel címen, a Trazit glória, a Mi az ábra?, A szerelmetlen város kvázi folytatása, ugyanazon a helyszínen játszódik ugyanis, szinte azonos szereplőkkel, csak a történet más, persze. Majd jelentkezem Literánál, ha valahol megjelenik. Egy még régebbi álmot is meg kéne valósítani, szintén könyvügyileg, de az nagyon pepecs munka, nonfiction, majd télen, mikor hosszúak az iccakák. Az íráson kívül fordítani szeretnék leginkább, jó regényeket, ha megfizetnék. Ha nem, elhallgatom a diplomámat, (könnyű menet, személyzetisek nem tipikusan ismerik fel magyar írókat névről), és megyek nagyáruházba pénztárosnőnek, spárgára, kolbászra csodálkozni rá.

Holnap visszajön John. Jól elleszünk. A múltkor társaságban hallotta tőlem a "ha a fene fenét eszik is" kifejezést. Tetszett neki. Azt mondta, ritmusa van. Mit jelent? Lefordítva come what may, vagy come hell or highwater, így nincs olyan bukéja neki, magyarázkodtam, hogy a fene az a rákbetegség. Soroltam még éktelen káromkodásokat. A franc az a szifilisz (franciakór). A nyavalya az epilepszia. A rosseb, ha jól emlékszem fekély. Szép kis lista. A makkegészséget inkább nem próbáltam magyarázni. Remélem, nevetünk majd sokat, és semmi más nem érdekel, csak az öröm. Ha a fene fenét eszik, jó étvágyat kívánok neki.