Este hat óra ötvenkilenc van. Túl vagyok rég a napra szabott teendőkön. A Sundays énekesnőjének saját hangjára tercelgető énekét hallgatom; hanyatt fekszem a kanapén. A napközbeni gyűröttségem, mint kora estére mindig (és kizárólag erre a rövid időre), odavan.
Szlovák sört iszom, és az ujjaim közt csavarintok néha egy-egy cigarettát. És sokat gondolok Mr. Prosserre a Galaxis útikalauzból. Az ő feladata volt, hogy az egyik főszereplő, Arthur házát ledózeroltassa, mert az útjában állt a tervezett gyorsforgalmi útnak. (Igaz, Mr. Prosser egyáltalán nem élvezte a munkáját. Ellentétben Arthurral, aki a kisváros rádiójánál dolgozott egészen aznapig - történetesen mindez bolygónk pusztulásának napján történik -, mert ő nagyon is izgalmasnak találta a sajátját.)
Mármost, "a gyorsforgalmi utak olyan eszközök, melyek lehetővé teszik, hogy egyesek A-ból B-be rohanhassanak, míg mások B-ből A-ba rohannak."
A C-ben élők persze tanakodnak eleget: mi olyan remek A-ban, hogy oly sokan odasereglenek B-ből, illetve mi olyan remek B-ben, hogy oly sokan odasereglenek A-ból. Ők, a C-beliek, csak egyet szerettek volna, s szeretnének általában: a népek egyszer s mindenkorra döntsék el, hogy tulajdonképpen hol a fenében is kívánnak lenni.
E ponton csatlakoztam Prosser úrhoz.
Tudniillik ő D-ben szeretett volna lakni.
Számára teljesen mindegy volt, hol, merre ez a D, egy csupán, ami lényeges: A-tól, B-től és C-től igen-igen messze legyen. Nos, szép kis kunyhót építene oda, fejszékkel az ajtó fölött, és kellemesen eltöltené az idejét E-ben, ami nem más, mint a D-hez legközelebbi kocsma. Nem tudok nem egyetérteni Prosserrel. (Talán csak a fejszéktől tekintenék el.)
És E-ben fényképeket, rajzokat készítenék. De csak úgy - a emlékezetemmel. Amint készítettem tegnap is. Mikor végül, persze, hogy lementem.
Az Attila úti buszmegálló mögött a parkban vártam az ötöst vagy a hetvennyolcast (emez érkezett), bambultam a sötét eget, ahogy ide-oda hajókázó felhők tanakodtak rajta: akkor most mi legyen? Tovább álljunk; vagy valami kis eső? Vagy csak maradjon a hajókázás...?
Teletömtem a farmerdzsekim bal oldali belső zsebét gesztenyékkel. Kis notesz (utolsó három lapocskával), bicskával hegyezett rövid ceruzák, meg egy csomag cigarettapapír társaságában pislogtak onnantól tovább.
Ellenőr, ahogyan sejthető volt, nem járt már; s mert túlságosan is gyűrött is volt ahhoz, nem lyukasztottam ki a jegyemet.
Hamar átszaladtunk az Erzsébet-hídon, kicsit bóklásztam még erre-arra (ittam egy nincs-megállás közértben féldecis vodkát), azután sodródtam csak E-be. Ott volt mindenki, aki ott szokott. Az új fiú fölírta egy cetlire: SZAKAL, alája RHL (rizling hosszú lépés), aztán tett mögé kettőspontot, s onnantól odahuzigálta striguláimat. Mindegyiket gondosan, akár a rossz tanuló a táblánál, többször egymást követően át- és áthúzta, hogy rendben, akkor ez följegyeztetett.
Szerettem ott. Ott, E-ben.
Két lány "Te többet érdemelsz..." beszélgetésben rendelte egymás után a rundokat. Egy divatosan öltözött fiú, amikor fölállt, hogy egy új kört rendeljen, kért magának egy cseresznyét, amit lehúzott a pultnál. Összeszorította ajkait, s míg várta, hogy a jatt nélküli visszajáróját megkapja, cigarettára gyújtott. Három fiatal osztozott egy óriás melegszendvicsen. Az asztalukon néhány bankjegy, meg egy marék apró volt kiborítva. És a nagydarab vörös hajú nő épp oly szórakozottan dobolt poharán pirosra festett körmeivel, akár minden este. Cingár pasijába kapaszkodott, fölváltva suttogtak egymás fülébe, hogy utána mindannyiszor nevetve fújják ki a füstöt.
Szerettem ott. Ott, E-ben.
Derűsen betakaróztam a túl hangos zenével, a levegőben lassan úszkáló füstpacákkal, a könnyű csevegésekkel. Egymás után sodorgattam cigarettáimat, nem voltam végre más, csak olyanféle szemlélő, kinek nincs befolyása arra, mi történik.
És nem tudtam már azt sem, merre lehet A, vagy B, vagy C és D. Talán csak azt - vagy azt sem biztosan -, hogy onnan, s tőlem igen-igen távol.